Tehát M. is és én is megint égig érő könyvespolcok tetején egyensúlyozunk, alattunk tátongó mélység, és én egyszer csak elszánom magam, hogy nem billegek többet itt fent, fejest ugrom a mélybe. Hátha mégis belátható, hátha végre talajt érezhetek a lábam alatt. Elengedem az utolsó Schillert is, többet nem bízhatok a polcok biztonságában. A föld végül elérhetőnek tűnik, de a zuhanás élményét nem spórolom meg. Elsuhannak a könyvek fentről lefelé, a színes gerincek és a polc szerkezete. Leérkezem.

Látom, hogy M. is guggol fent a könyveken, szólnom kell, hogy neki nem ugyanazt jelentik, mint nekem. Ne akarjon lejönni feltétlenül. De ő már ugrik is, fájdalmak között terül el a földön. Hát én nem akartam neki rosszat, nem akartam, hogy az én példámat látva megrokkanjon. Idősebb. Tudnia kellett volna, hogy amit én csinálok, az a nagyobb hülyeség, én vagyok az ő gyereke.

Közben egy magát számítástechnikai cégnek álcázó szekta többszintes irodájából keressük Erikkel a kiutat, és mint olyan sokszor ébren is, a tudat különböző bugyraiban járva, együtt állapítjuk meg erről a térről is, hogy velejéig romlott és gusztustalan - pedig egy letisztult iroda. A poklok érzékelésében nem különbözünk. Egyszer csak megpillantom Nagypapa szőnyegeit az iroda terében, különböző török holmik, kiterítve az otthonom. A 35 évvel ezelőttről ismert minták, formák és színek. Azok, amik a legtöbbet számítanak, amelyik színeknek nincs nevük, amilyen színek csak a gyerekkorban vannak. Erik figyelmeztet, hogy ezeket a számítástechnikai szőnyegmaffia tőlünk hozta el. A lakásunk ki van árusítva, és mindezért én felelek, én voltam az a balek, aki ezt engedte nekik. Emlékszik és már én is fel tudom idézni, hogyan vertek át. Éppen guggoltunk a nagyszobában. Nemcsak kifosztva, de hülyének is érzem magam.

FP elégedetten ül az íróasztal mögötti fotelében, ami az ő helye, az ő otthona. Mindig ebből a fotelből jött az igazság. Egy óriás kivetítő van előttünk, rózsaszín képekkel, olyan anyag fut, amivel a barátnője bízta meg. "Dolgozom rajta" - dolgozik valamin az új valóságában, amihez már semmi közöm.

Az én új valóságom közben messze van és nem olyasmi, amivel bárki álmodik.

Próbáltam magamra borítani fektemben a gepárd bundát, éreztem, hogy életveszélyben vagyok, úgy kell meghúznom magam az asztal és a rengeteg szögletes bútor alatt, hogy ne látsszon ki semmi. A maradékot magamból meg betakargatnom. A földön elterített nejlonokba belegabalyodom, a bútorok nem védenek, csak rám nehezednek. De hogy a gepárd bundát miért gondoltam jó rejtőzködési lehetőésgnek, nem tudom. Hogy majd úgy nem vesz észre senki, mintha tele lenne gepárddal a környezet.

A közvetlen életveszély egy teljesen más érzés, mint a jól ismert, nagyobb perspektívájú haálfélelem, amiről - szűkössége ellenére - szorongás közben dönthetünk, hogy érezzük-e, vagy nem. Ez, amikor nem lehet dönteni, előhozza az életösztönt. 

Olyan félelmem még soha nem volt, hogy meg akarnak ölni, csak olyan, hogy a természet akaratából meg fogok halni, le fogok zuhanni az alattam tátongó mélységbe, megfulladok, elnyelnek a hullámok, egy sötét erdő, vagy lejár az időm. De hogy mozdulatlanul kell maradnom, mert valakik jönnek és elvisznek - ez egy új szín az álomrepertoárban.

Tehát lapítok.

Azt álmodtam, hogy Döbrösi Laura felhívta a felső szomszédot, flörtölt vele, aljas hazugsággal figyelmet csalt ki tőle majd, amikor megkértem, hogy mosogasson el maga után, mert akkor a legsterilebb, ha ezt közvetlenül étkezés után teszi, megvádolt azzal, hogy hisztérikus vagyok. Innentől kezdve egy barátnőkből álló horda loholt a nyomomban, akik mind hisztériával vádoltak, de közben az általam rendbe rakott edényeken élősködtek. Sajnos a legrégebbi, legközelebbi barátnőmet sem tudtam meggyőzni róla, hogy Döbrösi Laura álnok, és nálam találja az igazság, a jóindulat, szeretet és béke utolsó morzsáit. Laurával szemben olyan eszköztelen voltam, mintha az HBO-t kellett volna meggyőznöm, hogy legyek én az Aranyélet 4. Mirája.

Ennek az álomnak csak elvétve tudom felfedezni a valóság alapját: valaki teljesen más, és biztos, hogy nem nő által érezhetem magam átverve*és kizsákmányolva, és elsősorban nem a mosogatás, ami miatt vesztésre állok.

*erre végképp nincs okom

**akár más is érezheti magát így miattam

Felolvasni próbálok egy papírról, de hézagosak a sorok. A közönségben is hézagosak a sorok. Körben is ülnek, meg nem is. Elszórva mindehol emberek, akik nem érdeklődnek, mennének. Nincsenek is ott. De én a felolvasással ott tartom őket. Nőnek a sorok között a hézagok. Én szívinfarktust kapok! Kapkodok. Soron következne  a vetítés, de semmi nem vetíthető. Nincs anyag. Csak a régmúltból dereng pár vállalhatatlan film. Mindenkinek van dolga. Az én dolgom megérdemelni a közönséget, de ezek mindjárt hazamennek. Gyorsan lépek, hogy én legyek az első távozó. A küszöbön álló vetítést elfelejtem bejelenteni. Már feloszlik a gyér tömeg, mire eszembe jut, hogy a vetítés ez egyszer meg fog valósulni. De ezt már senki sem tudja meg. Tökéletes hézag az egész!

Azt álmodtam, hogy valaki szólt, hogy szőrös a lábam, ezt így nem lehet.

Azután olyan 4 éves korom körüli magam voltam, a hangom is a 4 éves korom körüli magamé volt, és erről a vékony és félig ismereten hangról próbáltam beszéd közben eldönteni, hogy lehetett-e tényleg az enyém. Az alak biztosan az enyém volt, mert szabálytalanul vágott gomba-frizurát viselt, sötétkék garbót, csíkos szoknyát és szintén sötétkék, bordázott harisnyanadrágot - olyan szocialistát, amin két, határozott varrás fut végig a két far-rész közepén, elöl meg háromszögvonal (gyerekeknél még értem, de hogy miért gyártanak ilyen harisnyanadrágot felnőtt nőknek is a mai napig, azt nem tudom). Ezt a konkrét audiovizuális élményt valószínűleg az okozta, hogy már hónapok óta rakom át egyik szekrény tetejéről a másikra, majd onnan ki a polcra, majd dobozba, majd megint egy másik polcra, a "Juc., Balatonvilágos, 1985." feliratú kazettát, és ennyi idő alatt sem mertem meghallgatni, mert amitől a legjobban félek, az nem is az, hogy elönt a nosztalgia, hogy nyelni fogom a könnyeimet, hanem, hogy tönkrement és nem lesz rajta semmi.

Tényleg csak a filológiai pontosság kedvéért, hogy az életrajzíróim ne akadjanak fenn a részleteken: én is tudom, hogy 1985-ben még csak 3 éves voltam, nem 4. De a szürreális pontosság érdekében muszáj volt hűnek lennem az álmomhoz, amelyben viszont 4 éves voltam, nem 3.

Azt álmodtam, hogy rosszul vettem be a gyógyszereimet. Az egyikről kiderült, hogy naponta kétszer kellett volna és már fél éve csak napi egyszer szedem. Ebben a nagy gurulásban és pattogásban könnyen elveszhet az információ.

Abban a két órában, amit aludtam, álmomban előjöttek a gyerekkori barátnők, mindegyiknek már gyereke van, és álmomban eltorzult arccal sírtak, mindenkinek rossz fordulatot vett az élete, és cukorbetegek is voltunk mindannyian.

A vezeték nélküli egeremből valaki kilopta az elemet. Összefonódtam egy ismert nővel, eddig nem tapasztalt puhaság vett körül. Szerettem volna, ha nem bukom le - hogy ez mekkora öröm. E. videóüzenetben kertelés nélkül elmondta, hogy ez itt most gyengén sikerült ("nem lett jó"). Hogy ez milyen nyomasztó! Szomorú, megalázó.

Papa kövér* megmondóember, irányítja a háztartást*. Meghívtam az összes osztálytársamat és mindegyik elfutott. Egyedül Gabó alszik az ágyamban mélyen, de hát beszélni, ugye, vele sem lehet, a fejére húzta a takarót.

* a deformálódást az álom ismét a betegség számlájára írta

* ez a lelki deformálódás pedig végképp idegen tőle, vajon mit jelent?

Beszorultam egy extravagáns felhőkarcoló embertelenül szűk, fél személyes liftjébe. A lift csak vitt felfelé, miközben azon szorongtam, hogy be ne ragadjak, már régen be voltam ragadva. Hiába derengett a lift üvegablakain át a magasság fénye, azért az mégiscsak egy kasztni volt.

Papa arca makróban: csóválja a fejét, ami kontrasztos, fekete haj, fehér bőr és markáns arcélek, egy jól sikerült 3D modell. Egyre közeledik a fej, amit rosszallóan ingat.

Biztos azért láttam ezt az arcot, mert a napokban sokat gondoltam rá, hogy mennyire nehéz volt vele, és hogy most végre megnyugodott, mert életében sosem volt nyugodt. Ez tényleg igazságtalan, ugyanakkor igaz, de sértő. Szégyellhettem magam miatta.

Berlinben állunk sorba egy koreai étteremnél, aminek az alsó szintje barokk könyvesbolt szökőkúttal, Laokoon-csoporttal, a felső szint az üres koreai étterem-rész, beljebb pedig egy óriás, pasztellszínű pelenkázó terem tárul fel, nem mondom, hogy ízléses ez az étkezőasztalok között. Itt végre megtalálom Virágot, akit már kint, a sorban is láttam, és nagyon el akarom mesélni neki, hogy kivel jöttem. Don Draper lent vár rám az üzlethelyiség előtt, sok szeretetre és melegségre számíthatok tőle, ami a karaktere ismeretében meglepő. Addig húzom az időt fent, amíg elkezdhetek izgulni, hogy valóban lent van-e még, az eső is esik kint, ki az a hülye, aki megvárna?

Először is átugrott a nyuszi anyám válla fölött, mire rikoltozni kezdtem vele, hogy miért nem vigyáz. Nem látod, hogy leesett?! Mögéd esett a nyúl! Nincs jó passzban, egy ekkora ugrást már nem bír el, most mit állsz itt, ne tátsd a szád!

Aztán hallottam, hogy M. beszél hozzám, de valami nyomás alatt tartotta az agyamat, leárnyékolt egy területet, és nem érzékeltem a mondatokat, csak az összefüggő beszéd textúráját (biztos a fülzúgás), nem hatolt el hozzám a tartalom. Tovább kiabáltam vele: mem érti hogy nem értek semmit? Kétségbeestünk. Utána mutatott egy fényképezőgépet, amiről én, a család memóriája, nem tudtam megállapítani, mikor is kaphattam. Ez az, amit tavaly...? És már láttam is M. arcán a kétségbeesést, ha már erre sem emlékszem, akkor szétzilálta az agyamat a zúgás, akkor itt már komoly baj van.