Mindent megteszek, hogy ne tűnjek gyanúsnak. Nem követtem el semmit, de gyanús még lehetek. 

Régen is, ha rendőrt láttam, lapítottam, pedig, ha valaki, én csak szolgáltam és védtem. De az érzés, hogy gyanú tárgya vagyok, velem maradt. Ambíciómmá vált, hogy ha rendőrt látok, feltűnően ártatlanul viselkedjek. Jeleket adjak, hogy nemcsak nem csináltam semmi rosszat, de egyenesen jó vagyok, kiemelkedően jelentéktelen, és azt nem büntetik. Üzentem a fülem állásával, szemmel, beszédes hajvégekkel, tiszta körmökkel, a korrigált gerincferdülésemmel. Üzentem, hogy minden, amiben különbözőnek tűnök, valójában ugyanolyan, hogy bele vagyok simulva a társadalomba, nem látjátok, milyen szépen metrózom? Becsületesen teszem egyik lábam a másik elé, nem lépek rosszul. Nincs baleset, ami lebuktatna. Hátamon tisztességesen ül az iskolatáska. A szememet csak azért sütöm le, mert szégyellem, hogy makulátlan vagyok.

Betört a genetikámba a rendőrállam, pedig a születésemkor már alaposan meggyengült. Mégis, előállította a paranoiának ezt a különös inverzét. Ahol nem nekem gyanúsak a többiek - senki sincs ellenem -, hanem én vagyok gyanús, szerintem is én lehetek az ellenség. Persze gyanakszom, hogy gyanúsnak tartanak, de ez azért mégsem az a tradicionális tévképzet. Ennek alapja volt: mégpedig az, hogy tudtomon kívül bűnös voltam.