Álmomban Tokioban voltam, és fel akartam hívni valakit, hogy elmondjam: itt vagyok!!!

Felolvasztottuk egy nyolcvanas évekből maradt vacsora maradványait, és én hurkás babatesttel kanalaztam, bár felnőtt tudatomban megtapadt a kérdés: vajon eláll-e ennyi ideig a mélyhűtőben az étel. Á, fagyasztva akármeddig - mondta aggálytalan édesanyám, és lassan a vendégek is megérkeztek.

Tényleg gyönyörű álom volt, igazi, vágyteljesítő csoda. Bárcsak igaz lenne, bárcsak elérhető lenne. Az álomban P. is ott volt, áldását adta mindarra a szépségre, ami egyetlen képbe belefért. Elhatároztam, hogy összeszámolom a teljesség képeit 33 év alatt (nem összekeverve őket a teljességet ígérőkkel).

A ígéreteknek is lesz egy gyűjteménye, ez bővebb, színesebb lesz, ez lesz csak igazán gyönyörű.

Álmomban megtaláltam a borderline rajzos bemutatását laikusoknak. Az ábra látszólag szakmai - egy vastag pszichológia kézikönyv jobb oldalán volt látható -, olyan egyszerű mégis, mint a faék. Az egyik halmazban a személyiségzavar valódi paraméterei szerepeltek, a másik halmazban az a kevés, ami engem is érint. Szerintem ez olyan csekély, hogy ha nem baj, nem is veszem magamra a diagnózist. Nemcsak az arány szembetűnő, hogy a leírásból milyen kevés vonás illik rám maradéktalanul, de a zavar meghatározása is elég elnagyolt: több, mint gyanús, hogy legfeljebb egy személyiség típust ír le, vagy az ember egyszerű és kézenfekvő reakcióját az életre. Univerzális élményt patologizál.

Vagy csak annyira elhomályosítja a tisztánlátásomat a kór, hogy elhiszem: mindenki más is azt akarja.

Leomlott a porhegy, ahogy a Janacek lemezeket lefelé tartottam, lecsúszott róluk a vastag réteg. Volt ott még más is: száraz, porlepte tévé újság, karcos, öreg Népszava. Ez a lemezjátszó körüli por-rezervátum, emlékhely és siratófal egyben, azonnal felébresztett, és a frissen takarított szobában porral a torkomban, újra veszteséggel ébredtem.

Negyed hét és negyed kilenc között:

vigyázni kellett Papára, aki összetörve, darabokban érkezett a házibuliba, rózsaszín inget és szűk, fehér farmernadrágot viselt, amit a hetvenes években sokan, a torkára pedig egy villanykörte volt szerelve, ami segített neki valamelyik életfunkciójában. Bár jól illett a környezetbe, biztos, hogy nem csak a karnevál miatt volt a nyakán. Össze volt törve, alig tartotta valami egyben. Fából voltak a tagjai, egyszerű fonalak közöttük a szalagok. Éreztem, hogy nagyon kell vigyáznunk rá, mert bármelyik pillanatban széteshet. Mondta is, hogy kriminális állapotban van. De azért részt vett. Aztán hirtelen a tenyerembe ugrott, kis, fürge, kitömött egérré változott, majd egyszer csak rápenderült az asztalra, és ott táncolt - de továbbra is nagyon érzékeny maradt. Ezt mindenki látta rajta, aki ismerte őt. 

Folyamatos metamorfózison megy át. Az ölelésből már fél éve minden alkalommal kiderül, hogy éppen milyen vékony, és hogy hány darabból áll. Hát, fogy. De még így is játékos.