Prigozsin sírjára is visznek virágot és a ronda nők is kapnak Facebookon lájkot.

Olyan életet élek, mint egy ötvenes, független, meleg férfi, csak rosszabbul öltözöm. Megyek az orrom után, határozott véleményem van, érzékeny vagyok a kritikára, rólam senkinek ne legyen véleménye, de vegyenek észre, de hagyjanak békén, de most figyeljenek, itt megyek! Nincs családom, de távolról tisztelem, és ha kérhetném, csend legyen. Hadd olvassam már el. Mint Nádas, szinte már megbarátkoztam a halállal, de allergiaszezonban sajnálom magam. Ki ez a szép, fiatal férfi a szomszéd asztalnál?

"És addig gyűrődött, amíg meg nem halt."

Mogyoróország

[Magyarország]

A világ élhető lenne, ha a csendet nem zajjal reklámoznák.

Szombaton pocakos, jókedélyű szállásadó bőrébe bújva nyugtattam magam: egy férfi bőrébe, akinek majdnem minden megfelelő, majdnem minden elég jó. Tulajdonképpen minden elég jó, ha hagyják jóllakni az embert, megőrzi a kedélyességét. Azért biztos neki is van Achilles-sarka, nem tudhatjuk, mire érzékeny még ő is. Alapvetően stabil, a fejemben évtizedek óta létező archetípus, aki most eljött hozzám félálmomban meglátogatni. De csak azért, hogy érezzem, milyen távoli a karaktere, milyen lemásolhatatlan a nyugalma, milyen elérhetetlen a körvonala (hiszen nemcsak nyugodt, kövér is). Válságban bajszos, jóllakott férfi szeretnék lenni, ezt a gyerekkori képet idézem fel, ősbudapesti, vidéki nyaralásokról, ehhez a férfihoz ragaszkodom, szépen kérem, jöjjön vissza, de ne túl közel, mert nem ismerem, és ezzel ringatom álomba magam.

Mintha egy kutya kaparna valahol a lakásban. Jobbra nézek, át a szobákon, csak Leander az, aki szenvedélyesen joghurtot kanalaz a napsütésben. Fülében vezeték nélküli fülhallgató, hívásban van, fogalma sincs, mennyire hangos és milyen megkapó ez az elmélyült kanalazás a távolból.

Miután megnéztünk egy filmet a halálról, egy pillanatra úgy tűnt, mégis szeretne hosszabb távon elköteleződni. Legalábbis addig, amíg nem nézünk meg valamit az életről.

Eszeveszett száguldásban a lakás, mint a világosi földrengésben nyolcvanötben, mozgásban van minden. Mindjárt leesik a hajam, a sebességtől nem találok fogást a bútorokon, a kis szoba ablakából látom a színház tetejét hullámozni. Otthon kéne, hogy érezzem magam, erre házon belül is kénytelen vagyok repülni. Kapkodok a kezeimmel, de csak levegőt markolok, szólni akarok Leandernek, hogy állítsa meg Berlinből a lakásvonatot, egyúttal nem akarom felébreszteni, remélem, hogy nem sikítok. A konyhában közben M. egy iráni irodalmárnőt lát vendégül. Az iráni irodalmárnőnek szürkésbarna, szeplős bőre és bölcs tekintete van, komolyan néz rám. Van, ami a világon univerzális, például a száguldás, a vendégség és az irodalmár, át is adja nekünk az ajándékot, amivel készült. Meglepve látom, hogy két darab ajándék van. Számítok! - csodálkozom el -, visszataláltam egy világba, ahol számítok, vagy legalább számít a hagyomány: ha vendégségbe megyünk egy nőhöz és a lányához, mindkettő kap könyvet vagy sálat. Komolyan vagyunk véve. Nem hozzám jött, de én is. Szerintem közvetlen, felém irányuló szeretet is van benne, ha nem is felém, de Schulcz Katalin lánya felé, és ez bőven elég, elég valakinek a lányának lenni. A száguldás csillapodott, egy régről ismert, kellemes érzésben tudok feloldódni: hogy Schulcz Katalin lánya lehetek. Persze jön hozzá a páréves kétség és a visszatérő zavar: ő most akkor él még?

Minden tapéta és csempe mögött van valami hátsó szándék. Csak a legjobbak azonosak magukkal és a legkevesebb helyen elfogadható és megnyugtató számomnra is a fal.