Még jó, hogy a fogmosás kötelező, és azt nem nekem kell kitalálnom saját magam foglalkoztatójaként.

Nagy erőkkel csaptak össze a rokonszenves és ellenszenves tulajdonságok, hogy megkeverjenek, zavarba hozzanak, felemeljenek és újra földhöz csapjanak.

Továbbra sem világos, hogy ez egy klasszika-filológus vagy egy szociopata.

Mindenesetre III. Károly eltitkolt unokája.

A színház legintimebb dimenziója nem a meztelen színész, hanem a meztelen néző. Hallanunk kell egymás rozsdás hörgőit, a rezgő szöveteket, a táplálékot bontó gyomorsav diadalát, a buzgó szervek munkáját, vagy kimerülésük drámáját. Egy kiszáradt száj fáradt cuppogásából megállapítjuk egymás szociokulturális helyzetét és életkilátásait.

A minimalista taiwani előadásban a néma csendben surranó táncosok szájából időközönként cuppanás és klaffanás harsan fel a színpadon, ami egy regisztertben mozog a mellettem zajló gerontológiai hangperformansszal. Szomszédom pokoli dramaturgiát visz a rendezett alkotásba. Ahogy a színpadi klaffanások rásimulnak a nézőtéri szörcsögésre, ahogy a tantermi zent kioltják az akut légszomj jelei. A sejteket is le kell kapcsolni belépés előtt.

"Végre egy zöldség, amelyik nem követel levelenkénti adminisztrációt."

Nem egy rossz élet, amit élek. Csak a hozzá kapcsolódó gondolatok rosszak.

AI. Mint a delphoi józsda. Vagy a királynőt megölni.

- Külön írják vagy egybe?

- Külön, tehát egybe.

- Egybe vagy külön?

- Külön, mutatom: egyszó.

- De egy szó vagy két szó?

- Két szó. Mint száz.

- Most akkor?

- Egy szó.

- Külön vagy egybe?

- Egybe-külön.

- Kötőjel volt, láttam!

- Egyszó.

- Titokzatos vagy, szinte vonzó.

Elhullajtották leveleiket a labdarózsák. A nyugdíjas kerület a megszokottnál is közelebb került az elmúláshoz.

Nem kersek senkit.
Tudok nélküled élni.
Nem vagy fontos.

Két félkész előadást játszunk egymás után. Igazán mély szégyen nem dolgozik bennem, a félkész darabok diszkomfortja csak. Rossz lesz. Kellemetlen, de nem ismeretlen. A fele nincs meg. Kis szégyen csak. Microdose, amivel együtt élünk. Áthullámzik rajtam a hiány, de van még idő, a második felében fogunk csak lelepleződni. Lehet bízni benne, hogy elfelejt megtörténni, vagy elkészül, mire odaérünk. A nagy bukást, a nagy veszteséget feltartóztatjuk, ha sikerül, örökre szégyen előtti állapotban maradunk.

Nagyon kevés ember úszta meg, hogy valami nagyobb baja legyen.

Ez a korcsoport a biológia által le van nézve. Ha elegen gyűlünk össze, érvényesíthetjük az érdekeinket. Csak a halál lephet meg!

Negyven év fölött a teherbeesés esélye drámaian csökken, nőgyógyászok és endokrinológusok ingatják a fejüket az eltévedt negyvenes nők láttán, akik véleményük szerint nincsenek felvilágosítva, és itt kóborolnak a világban ostobán és gyermektelenül, mert nem gondoltak rá legkésőbb a harmincas éveik legelején, de legfeljebb 34 évesen, hogy ez most még lehet, de később nem, de már most sem illik. Ezek a szakemberek többnyire férfiak vagy két-, háromgyerekes nők, akik sejtszinten nem értik a gyerekteleneket és későn érőket, a több komponensű képleteket, a más helyzetben lévőket, a szegényeket vagy a cigányokat sem. Teljes biológiai számkivetettségemből kiindulva, termékenységi szempontból nem éreztem kockázatosnak a védekezés részleges elmaradását, és a legnagyobb magabiztossággal nyugtattam meg a fiatal szeretőmet, hogy ami évekig nem esik meg akarva sem, az nem fog nem akarva, nem időzítve, csak a mi bosszantásunkra megtörténni, és még ha huszonnyolcnak nézek is ki, az ultrahang szerint harminchat vagyok, más szerveim alapján viszont beérkezett negyvennégy. Távozása után szeretnék összekacsintani a chat gpt-vel, hogy ugye milyen hülye, miközben fél kézzel próbálom leállítani, hogy ne küldjön több névjavaslatot. Mire azt mondja az AI, hogy a terhesség negyven fölött nehéz ügy, esélye 5%, ellenben a nem kívánt terhesség esélye 80%, mint a régi szép időkben, ne dőlj hátra!

A szenvedés nem kortárs. A túlérzékenység kortárs. Társadalom által támogatott. A társadalom ráirányította a figyelmét. A világ érzékenyekre és agresszorokra esik szét, akik az érzékenységet nem ismerik fel. Szomjazzuk az értő, az érző kiértékelést, mindenki, aki lassabb, fáradtabb vagy többet bántották, elégtételt vár. Sorban állunk, hogy rajta legyünk a spektrumon. Felkéredzkedünk rá a többi állattal, hogy megszűnjön az agresszió és szeretetet kapjunk a részvétlen szervektől. Diagnózist akarunk, hogy becsomagolja az idegeinket. Megnevezzük és ünnepeljük a sebeinket a huszonegyedik századnak ebben az évtizedében.

Mindent lehet, de azért mindent nem lehet, túl sok idő minden. Világjavító szándékkal optimalizálom lábujjtól hajszálig, amiből állok, de akinek erre az egzisztencialista performanszra annyi ideje van, hogy minden nap bemutassa, az ugyanolyan vigasztalan életet él, mint aki őszül, csak mást szégyell és másba fárad bele. Riadtan lopja az időt más harctól. Egyéni választásnak annyi tere van, hogy mindenkinek különbözik az ujjlenyomata, és eldöntheti, miben szeretne kimerülni. Az ujjlenyomat nem a fürdőszobában dől el, és nem különösebb erény, hogy más.