Próbáltam magamra borítani fektemben a gepárd bundát, éreztem, hogy életveszélyben vagyok, úgy kell meghúznom magam az asztal és a rengeteg szögletes bútor alatt, hogy ne látsszon ki semmi. A maradékot magamból meg betakargatnom. A földön elterített nejlonokba belegabalyodom, a bútorok nem védenek, csak rám nehezednek. De hogy a gepárd bundát miért gondoltam jó rejtőzködési lehetőésgnek, nem tudom. Hogy majd úgy nem vesz észre senki, mintha tele lenne gepárddal a környezet.

A közvetlen életveszély egy teljesen más érzés, mint a jól ismert, nagyobb perspektívájú haálfélelem, amiről - szűkössége ellenére - szorongás közben dönthetünk, hogy érezzük-e, vagy nem. Ez, amikor nem lehet dönteni, előhozza az életösztönt. 

Olyan félelmem még soha nem volt, hogy meg akarnak ölni, csak olyan, hogy a természet akaratából meg fogok halni, le fogok zuhanni az alattam tátongó mélységbe, megfulladok, elnyelnek a hullámok, egy sötét erdő, vagy lejár az időm. De hogy mozdulatlanul kell maradnom, mert valakik jönnek és elvisznek - ez egy új szín az álomrepertoárban.

Tehát lapítok.