Álmomban egy szép férfinak készültem felolvasni egy úttörővasúton, de ehhez a mozgó vonat hátán egy magaslatra kellett hágnom, és az állandó tériszonytól nem jól hangsúlyoztam. És ezt mindneki látta rajtam.

Azt álmodtam, hogy egy nagyobb társaság gyűlt össze, vendégek, akik rám vártak, köztük F. P. Amikor visszaérkeztem, és eleve számonkért a várakozó társaság a távollétem miatt, F. P. mindenki előtt azt mondta, hogy "Te meg mély árkot vájtál belém". Ami jobb napokon azt is jelenthetné, hogy "Hatással voltál rám", de sajnos azt üzente vele elég határozottan, hogy "Te mindenkit tönkreteszel". Még csak a szívemhez sem kaptam a megszégyenítés hatására, hiszen tudtam a lelkem mélyén, hogy az árok, amit másokba vájok, nemcsak mély, de ártalmas, fölösleges és ijesztő, és szükség volt rá, hogy ez közönség előtt is elhangozzon, hogy megértsem, mekkora volt a tét eddig is, és életem hátralevő részében esetleg fegyelmezzem magam, és ne vájjak sehova semmit, vagy ha nagyon muszáj, csináljam a négy fal között.

Eszeveszett száguldásban a lakás, mint a világosi földrengésben nyolcvanötben, mozgásban van minden. Mindjárt leesik a hajam, a sebességtől nem találok fogást a bútorokon, a kis szoba ablakából látom a színház tetejét hullámozni. Otthon kéne, hogy érezzem magam, erre házon belül is kénytelen vagyok repülni. Kapkodok a kezeimmel, de csak levegőt markolok, szólni akarok Leandernek, hogy állítsa meg Berlinből a lakásvonatot, egyúttal nem akarom felébreszteni, remélem, hogy nem sikítok. A konyhában közben M. egy iráni irodalmárnőt lát vendégül. Az iráni irodalmárnőnek szürkésbarna, szeplős bőre és bölcs tekintete van, komolyan néz rám. Van, ami a világon univerzális, például a száguldás, a vendégség és az irodalmár, át is adja nekünk az ajándékot, amivel készült. Meglepve látom, hogy két darab ajándék van. Számítok! - csodálkozom el -, visszataláltam egy világba, ahol számítok, vagy legalább számít a hagyomány: ha vendégségbe megyünk egy nőhöz és a lányához, mindkettő kap könyvet vagy sálat. Komolyan vagyunk véve. Nem hozzám jött, de én is. Szerintem közvetlen, felém irányuló szeretet is van benne, ha nem is felém, de Schulcz Katalin lánya felé, és ez bőven elég, elég valakinek a lányának lenni. A száguldás csillapodott, egy régről ismert, kellemes érzésben tudok feloldódni: hogy Schulcz Katalin lánya lehetek. Persze jön hozzá a páréves kétség és a visszatérő zavar: ő most akkor él még?

Dehát ez mocsár! Sáros, nyákos, süppedő földréteg. Vonzó konzisztencia, de ki az az őrült, aki rálépne erre a talajra? Apámmal nézzük, benne erősebb az állag, a jelleg iránti érdeklődés, mint az evidencia: ez süllyed. Képes művészettörténészként viszonyulni a mocsárhoz is, és én kevés vagyok, hogy figyelmeztessem: az isten szerelmére, vegye már le a szemét a mélységről, adja át magát a konvencióknak, kerülje el a veszélyt és óvja meg szeretteit. A nézelődéssel és csodálkozással húzzuk az időt, én pedig a természet törvénye szerint süllyedni kezdek. Ő tovább vizsgálódik. Iszonyú. Most aztán kapálózhatok. És meglepő, hogy vége. Pont a sárban ér véget. Ez a süllyedés az én halálom lesz, nekem készült, és teljesen mindegy, ki a felelős. Rámzárul a saját sors, művészettörténész szemmel még szép is lehet.

Osztályvetítésen vagyunk, a kreatívabbja sokféle anyagból rak össze komplex dolgokat, hogy az textil, vagy film, mindegy, a fantázia átüt a vásznon. Erre észreveszem, hogy az anyag, amiből a születésnapi pörgős szoknyám készült, megtalálható az Akar Petin is és M-en is, hopp, egy nemzeti vándormotívum, mindegy, hogy fiú lány, ország, város, növényállat, és melyik generáció, az anyag mindig anyag marad és az örökség örökség.

Mamika összekuporodva sír a kereveten, eltakarja az arcát. Soha ilyen érzelmi feltárulkozást nem láttam tőle, a legvégzetesebb pillanatokban is csak megremegett a hangja, majd barátságos bizonytalanságra váltott, inkább kérdezett, mint remegett. Óvatosan szenvedett csak. Az volt a baja most, azért takarta el az arcát ilyen hisztérikusan, mintha görög tragédia anyaszereplője lenne, mert három pici, piros pörsenést le kellett szedni sebészi úton az arcáról. Lehet, hogy csak szúnyogcsípések, ártalmatlan dolgok. És ő eltakarja az arcát. Valami nagyobb dolog lehet e mögött a takarózó őszinteség mögött. Valami mélyebb sérülés, például a váratlan halála, amit még nem tudott feldolgozni.

Nézem ezt a gumilabda feneket a jelenetkben, igen, ez itt én vagyok, ez a segg csak hozzám tartozhat, mindig is ilyen kis kerek fenekem volt és a nadrág is úgy feszül rajta, nagyon otthonosan. A szokásos érzések jelentkeznek ezzel kapcsolatban: hogy ez nem annyira nőies, mint amennyire gyerekes, de végül is állítólag jónak számít ez a forma, minden nagymama ilyen feneket kíván a kisunokájának. Az enyém legalábbis elismerően csettintett régebben: ez lesz a jó, ezt a külvilág is szeretni fogja! Szóval több évtized után elfogadtam a külvilág véleményét, hogy ez jó seggnek számít, erre kizoomolunk a képből, cirkuszban vagyunk, és a ruganyos fenék egy artistához tartozik, aki pedig, még ha az én lelkemet örökölte is, nem lehetek én.

Álmomban végigölelgettem a kirúzsozott kisfiú rokonaimat az előszobában. Sokan voltunk, mint egy népes zsidó család, de közben felbukkantak a keresztény rokonok is, és elvegyültünk. Család, vendégség, rítus. Életöröm volt, tobzódás a társaságban, zsivaly, tisztelet, érdeklődés és magától értetődő rúzshasználat.

Mamika egy kerekesszékben gurul a budai hegyekben, Papa tolja alázattal, csendesen, elfogadva, hogy most nem az ő sérülése a főszereplő. Olyannyira nem, hogy Mamika veszi magának a bátorságot, és piros ruhát is visel, ami még a nyolcvanas évekből maradt; vonzza a tekintetet. Vad, drogfüggő franciák keresztezik az utamat, egy kaukázusi, szecessziós lépcsőházból érkeznek és tábortüzet gyújtanak a kapu előtt a homokban. Nem tudom, hogy akarnak-e tőlem valamit, de nem lehet kitérni az útjukból. Erőltetik a dohányzást. Világunk ekkorra már sivatagos, de a következő pillanatban keservesen szürke ipari területté változik, a szír sivatag helyett egy megsokszorozódott, novemberi Dunaújváros, gropiusstadti elemekkel. Beülök a buszmegállóba, ami kegyesen egy hegyen helyezkedik el, maradt még domborzat, maradt még civilizáció. Várok Laurára - nem csak a buszra -, aki jön, de alig marad rám ideje. Azért jött, hogy ezt elmondja. Jó, ha az embernek a világban egyértelmű feladata van, jobb, mintha a saját szüleit hajkurássza a hegyekben. Úgy érzem, le vagyok maradva - vagy mérföldekkel előrébb vagyok - a kortársaimhoz képest. A buszra még húsz percet kell várni, az egyik, legkevésbé drogfüggő francia is velem vár. Békésen ücsörgünk a fedett megállóban, átengedem magam a várásra szánt idő nyugalmának. Reméljük, ez egy világból kiragadott húsz perc, amelyben nem történik újabb demográfiai katasztrófa, vagy ha igen, mi nem tudunk róla. Ezt az időtartamot a szabadságra nagyon emberinek, szinte ideálisnak érzem - a szüleim nem tudom, hol gurulhatnak éppen.

Mamikával megérkezünk a Lengyel Piacra (érzésre a Lehel téri piac székelyföldi változata), ami Újbudán található, és olyan lépcsőt terveztek a szintek közé, amin azért nem tud bárki lemenni. A korlát pont úgy helyezkedik el, hogy ne lehessen a megpakolt karokkal elérni. Előjön az 5 éves koromban hátrahagyott lyukas lépcső pánik. Ahogy nőttek a lábaim, a lyukak a lépcsők között ártalmatlanná váltak, erre most itt vagyok, negyven évesen, zöldségekkel és háztartási eszközökkel, és nem merek lemenni. Feltartom a forgalmat, Mamikát már szem elől tévesztettem, aki annak ellenére, hogy nem él, jobban veszi az akadályokat, mint én. Szégyenszemre visszafordulok a lépcső harmadik fokáról, mintha egy vízicsúszda első méterénél mondanám, hogy mégse. Nem teszem magam népszerűbbé a piac közönsége előtt, de leginkább senkit nem érdekel semmi. Mindenki megtanult együtt élni egy bizonyos fokú, állandósult kellemetlenséggel.

Éjszakánként lemegyek a bányába és dolgozom, amíg fel nem ébredek.

Először Nagymama jött, a hasa puhább volt, mint életében, valami egészen kis, egészséges súlyfölösleg is volt rajta, amit soha nem láttam, amíg élt. Lendületes volt, szinte jó kedélyű, a lábát felemelte és úgy kötötte be a cipőfűzőjét. Majd megjelent Nagypapa a lakásajtóban, hátrafésült hajjal - mogorva, már idős, de fess ember, ahogy egész gyerekkoromban hallottam Nagypapa definícióját. A Tanács körútra néző szobában aztán ott ült Mamika is a hintaszékben. Kíváncsi voltam, mire jutnak együtt, ők, akik közül senki sem él, hogyan fogják megmagyarázni egymásnak, hogy mit keresnek itt. Mint egy jó mediátor, azon voltam, hogy megértsék egymást - lehetnek hosszú csendek, rég beszéltek utoljára. És akkor kezdődött ez a családra annyira jellemző, szemérmes szabadkozás, Mamika nem tudta elmondani, hogy mi történt vele, olyan szavakat használt, hogy nem is, csak majdnem és úgyszólván, próbálta kozmetikázni a halált, kicsit az arcát is kitakarta a kézfejével, úgy hintázott a hintaszékben. Könnyed is volt ez a takargatás, rutinos és élhető, pont, mint a megelőző 66 és fél évben. Mutogattam neki az innenső fotelből, hogy ki vele, most már, hogy keresztülment rajta, bevallhatná a halált. De nem esett jól neki a konkrétság, tovább hintázott. Ezért nekem kellett közvetítenem a nagyszülőknek. Én mondtam ki: az történt vele, hogy úgyszólván meghalt, csak nem akarja beismerni. Nem akarja, hogy bárki is rosszat álmodjon miatta.

Ennyire tartalmas álmom egy évtizede nem volt.

Egy egyperces, tempós kutyás montázs segítségével, pár dinamikus rajzfilm-snittbe sűrítve mutatta be a Walt Disney egy tévéképernyőn, hogy hogyan bánik el az emberrel az élet: a rajzfilm-kutyát pár snittben hányta-vetette az élet, aztán kilőtt az űrbe, a képernyő pedig kiégett. A montázs szélsebes volt, az élet elképesztő gyorsan elrepül. Az oktatófilm a sejtjeimbe markolt, nem jutottam szóhoz. Hogy sikerült ilyen riasztó tömörséggel összefoglalni, hogy az élet ennyi? Akkor is, ha a kutya mosolyog, és akkor is, ha szomorú. Ha öntelt, ha szerény. Ha szellemileg gazdag, vagy sekélyes. Egy pillanatot kapott a kutya, hogy karaktere legyen, mindössze egyetlen snittet. Egyetlen öltete volt, egyet lelkesedett, és vége lett. Kik rendelték meg ezt a durva rajzfilmet? 

Reggel 6 van. Minden kutya áldozat. Újra és újra érkezik a figyelmeztetés: ez a pár évtized, ami jut, egy cső, és minden cső végén ugyanaz van. A csövet be lehet rendezni, de azért az csak cső marad. Mindegy, hogy horizontális - ahogy a saját csövemet látom belülről -, vagy vertikális, mint a rakéta pályája, amin a kutya távozott az űrbe. Felébredve persze szűnik a szorítása, feloldódom az élet tágasságában, a tér, a levegő, a mozgás illuzórikussá teszi az iménti oktatófilmet. Pedig a cső nem illúzió, a cső a valóság. Most mégis kimehetek nyugodtan a fürdőszobába, anélkül, hogy a következő perccel, vagy a halállal kelljen foglalkoznom - a tér elvonja a figyelmet az időről.

A felismerés még álmomban megtalált, hogy ez a kezdetleges technikával készült rajzfilm nem idézet volt, vagy variáció, hanem az én fejemben keletkezett. Elképesztő, mire képes az elme, ha Walt DIsney kezébe adtam a transzcendenciát!

Szedem le magamról az ékszereket, egyiket a másik után, akasztom le a nyakamból: a gyöngysort a törzsi ékszerek után. Sietősen kiveszem az alternatív tanárnő-fülbevalókat, amitől megduzzadtak és pihéssé váltak a fülcimpáim, amik korábban soha nem voltak kilyukasztva. A mellkasom és a füleim is egyre könnyebbé válnak, az ékszerek idegenek voltak. Egyik sem illik hozzám, nem véletlenül nem hordok ékszereket. De most letettem a terhet.

Azt álmodtam, hogy a gyümölcsöket belélegezni kell, nem megenni.

Papa fiatalon és életerősen, egy türkizzöld ingben próbál megoldani(!) egy problémát(!), nem eresztem, közben egy apró sündisznó kölyök van a talpam alatt, de nem szúr, még puha. Érzem, hogy ki kell szedni a talpam alól, vigyázni kell rá, de ha túlságosan óvjuk őket, elszaporodnak és a süninvázió senkinek sem jó. Olyanok lesznek, mint az egerek. Ha kevés, sün, ha sok, egér. Az egészből annyi az emlékezetes, hogy mennyire rettenetesen ragaszkodom Papához, és hogy ereje és bölcsessége teljében van. Mindent olyannak fogad el, amilyen, de nem rezignációból, aktív bölcsességből. Persze, hogy ezt a legjobb formáját nem akarom elengedni. Nem tudom, valaha láttam-e.

Papa a szokásos, hedonista, de minden intellektuális kihívásra felkészült, római pozícióban elhever, valahol előtte, vagy alatta egy láthatatlan könyv. Rágyújt, én zsigerileg féltem, de nagyon természetes ez a cselekvés. Minden más a halált juttatná eszembe, de a dohányzás az életet. De nem veszélyes ez? - kérdezem. És érzem is, hogy egy hajszálon függ az életünk. Hálásan lélegzünk együtt az ajándékkal, hogy visszakaptuk őt - itt minden normális ebmber arra gondol, hogy mostantól óvatosnak kell lenni. Törékeny az élet. Vigyázni kell, hiszen nemrég gyógyultál ki a tüdőrákból. Mikor is? Tényleg, mikor gyógyult meg a Papa? Áprilisban?