Hat a gyógyszer. Ennek viszont megvan az a hátulütője is, hogy délután 4-5 felé tudom csak kifésülni az összeakadt szemeimet, és egészen addig csak mímelem, hogy ébren vagyok, hallom, látom, odamegyek.

A tányér tiszta szén, a textil merő szösz, a bal lábamon jobb papucs van, a jobb lábamon bal.

Felolvasni próbálok egy papírról, de hézagosak a sorok. A közönségben is hézagosak a sorok. Körben is ülnek, meg nem is. Elszórva mindehol emberek, akik nem érdeklődnek, mennének. Nincsenek is ott. De én a felolvasással ott tartom őket. Nőnek a sorok között a hézagok. Én szívinfarktust kapok! Kapkodok. Soron következne  a vetítés, de semmi nem vetíthető. Nincs anyag. Csak a régmúltból dereng pár vállalhatatlan film. Mindenkinek van dolga. Az én dolgom megérdemelni a közönséget, de ezek mindjárt hazamennek. Gyorsan lépek, hogy én legyek az első távozó. A küszöbön álló vetítést elfelejtem bejelenteni. Már feloszlik a gyér tömeg, mire eszembe jut, hogy a vetítés ez egyszer meg fog valósulni. De ezt már senki sem tudja meg. Tökéletes hézag az egész!

Aki eddig azt merte gondolni, vagy ezután még megfordulna a fejében, hogy hipochonder vagyok, annak névtelen levélben küldöm el a leleteimet, és mostantól minden éjjel becsengetek hozzá, hogy otthagyjam a lábtörlőjén a 3D-ultrahang felvételeim. 

Ez még akkor történt, amikor volt metró, de már szóltak, hogy nem lesz, és a magyar társadalomnak szembe kell néznie ezzel a kihívással is. A társadalom a buszon reagált a hírekre. Panaszos hangvétel, áporodott, borostás ötletek a jövőről.

- Nem lesz ez így jó.

- Nem, ez így rossz lesz.

- Nehéz lesz így.

- Hát, ha ez így megy...

- ...na, akkor nem lesz könnyű.

- Nézd meg, mennyien jönnek.

- Ez már csak rosszabb lesz.

- Nem fogják bírni az utak.

- Az utasok.

- Nem fogják és nem fogjuk bírni.

- Ez nem könnyen bírható.

- Rossz lesz. Nehéz lesz.

Mögöttem álltak. Meg mertem volna esküdni rá, hogy az egyik férfinak vatta van a bal fülébe tömködve, a másiknak meg mankója van, amit nem tud hova támasztani. Amikor leszálltam, láttam a vattát a férfi  fülében, a másikat pedig egy mankón rogyadozni. A nyomorult szentek, a próféták megmondták előre, hogy tömeg lesz.

A régi zenékkel az a probléma, hogy mind valamire emlékeztetnek, egy dolgot jelentenek, az újakkal az, hogy még nem ismerem őket. Az új zene olyan, mint az idegen városok: valami azt mondja, nem feltétlenül van (még) jogom ott lenni.