Tehát M. is és én is megint égig érő könyvespolcok tetején egyensúlyozunk, alattunk tátongó mélység, és én egyszer csak elszánom magam, hogy nem billegek többet itt fent, fejest ugrom a mélybe. Hátha mégis belátható, hátha végre talajt érezhetek a lábam alatt. Elengedem az utolsó Schillert is, többet nem bízhatok a polcok biztonságában. A föld végül elérhetőnek tűnik, de a zuhanás élményét nem spórolom meg. Elsuhannak a könyvek fentről lefelé, a színes gerincek és a polc szerkezete. Leérkezem.

Látom, hogy M. is guggol fent a könyveken, szólnom kell, hogy neki nem ugyanazt jelentik, mint nekem. Ne akarjon lejönni feltétlenül. De ő már ugrik is, fájdalmak között terül el a földön. Hát én nem akartam neki rosszat, nem akartam, hogy az én példámat látva megrokkanjon. Idősebb. Tudnia kellett volna, hogy amit én csinálok, az a nagyobb hülyeség, én vagyok az ő gyereke.

Közben egy magát számítástechnikai cégnek álcázó szekta többszintes irodájából keressük Erikkel a kiutat, és mint olyan sokszor ébren is, a tudat különböző bugyraiban járva, együtt állapítjuk meg erről a térről is, hogy velejéig romlott és gusztustalan - pedig egy letisztult iroda. A poklok érzékelésében nem különbözünk. Egyszer csak megpillantom Nagypapa szőnyegeit az iroda terében, különböző török holmik, kiterítve az otthonom. A 35 évvel ezelőttről ismert minták, formák és színek. Azok, amik a legtöbbet számítanak, amelyik színeknek nincs nevük, amilyen színek csak a gyerekkorban vannak. Erik figyelmeztet, hogy ezeket a számítástechnikai szőnyegmaffia tőlünk hozta el. A lakásunk ki van árusítva, és mindezért én felelek, én voltam az a balek, aki ezt engedte nekik. Emlékszik és már én is fel tudom idézni, hogyan vertek át. Éppen guggoltunk a nagyszobában. Nemcsak kifosztva, de hülyének is érzem magam.