És éppen abban a pillanatban a baráti köröm belép a székelykapun, és mindenki századeleji fürdőruhát visel, úszósapkával és úszógumival, és bólogat, hogy igen, ők is úszni jöttek. 

E. egy ilyen kis keresztény neszeszerben hozza el hozzám a gyerekét*, aki nem gyerek még, csak egy neszeszerben is elférő, kezdetleges, keskeny és hosszúkás, puha testű élőlény, de főleg nagyon apró és érzékeny, gombszemei vannak és nagyon kell vigyázni rá. És én, ahogy dédelgetem, leengedem a földre mászni, egyszercsak már nincs meg többet a feje. A feje nem volt kezdetleges, egy jól felismerhető, kerek és hamvas csecsemőfej volt, az ilyen nem tűnhet el olyan könnyen.

Ezek után elmegyük egy feminista londoni magyarral menüt enni. Miközben a választást fontolgatom A és B menü között, dolgozik bennem, hogy ott hagytam E-t, egy csecsemővel, akinek miattam nincs feje. Teljesen egyértelmű, hogy egy erköcsi nulla vagyok, de valamiért ezt engedik nekem, senkinek még csak eszélbe sem jut meggátolni. Se E.-nek, se a Jóistennek. Csak nem attól ijedtem meg, hogy valaki azt mondta a héten, van szabad akarat?

* saját varrású textiltok, ami csak keresztény / sok gyermekes, vagy az agglomerációban élő családokban fordul elő

Osztálykirándulás filmesekkel. Mindenki elfordul tőlem, mert nem voltam elég diszkrét.

Miután kezembe fogtam a ló-prospektust, és gyanútlanul átmentem vele a forgóajtón, kint egy ártól nyakig ellepett, nagytestű faló ült a szennyvízben. Félő volt, hogy minden egyre valóságosabbá válik, és míg bent csak könnyed látványosságot ígért a ló-szórólap, most itt látom teljes valójában az elcsuklott lószobrot, és hogy nincs menekvés, mert a következő lépés egy igazi, halott ló lesz.

Nem tudtam megfürödni az úszómedencében (ez megtörtént eseményen alapul), és az indulás előtt még szerettem volna. Sok az úszómedencés álmom, de olyan még nem volt, hogy álmomban is csak képzeletben létezik a víz. Hazaindulás előtt még gyorsan felszálltam egy buszra, ami állítólag a kék medecéhez visz, de Hebronban tett le. Még soha nem láttam ilyen üres, militáris teret, sehol egy ropogó lőfegyver, csak a messzi, üres sík, figyelő repülőgéppel, meg a kifutópálya minden irányba. Letettek a semmiben, és előbb-utóbb háború lesz.

Philippe-pel kóboroltunk a könyvtárban, és úgy tűnt, Philippe felnőtt, sokkal megértőbb volt a magyar könyvekkel szemben, megértőbb az új környezettel és a barátai nélkül majdnem intelligens.

Született egy gyerekem, és teljesen elfeledkeztem róla. Eszembe jutott, hogy kéne ennie, de nincs tej. Hogy pont ugyanolyan képességeim vannak, mint előtte. 

(Pedig most már szépen hízik a nyuszi is. Jó kéne, hogy legyen a lelkiismeretem.)

Valami rántottával kapcsolatos csalódásról álmodtam.

Valami idegen beköltözött az életembe, jött, hogy akkor itt alszik, és hozta a mackóját, a ruháit, egy heti mosatlant, befészkelte magát az ágyamba, használta  a fürdőszobámat, magabiztos volt, óvodás, terebélyes és ide nem illő. Hátrahőköltem ennyi önhitt intimitás láttán. Ki hívott? Elképesztő, kik tévednek be. Talán valamit ígértem a hájas idegennek? Egyszer, nem odafigyelve?

P. meg oldalt figyelt. P. hónapok óta mindig oldalt figyel, nem szól bele, de mindig jelen van, nyúlós gyászév, Isten hozott az álmaimban, P. mint egy kis puttó, elengedhetetlen a jobb alsó sarokban.

Kemény István ápol, két apró törülközővel takargatom magam az ágyon, aztán Kemény István felesége vizsgáztat, szigorú, feketére festett hajjal a gyerekkori fotelben. Utána Kemény Istvánnal tengerre szállunk, aztán, amint lebocsájtja a csónakot, már Max ül benne. A tengerre kábelek vannak fektetve világszerte, sőt, óriás szennyvíz csatornák is kifelé ívelnek belőle, mint a melegvizes csövek Romániában, a Ceausescu-modell szerint. A csónakkal mind át kell ugratnunk ezek felett. Félek a tempótól, nem a gyorsaságtól, hanem ahogy ugratunk a világ szennyese fölött, a világ tempós mocskosságától.

Vannak itt emberek fürdőruhában, akik ennek a tengernek a partján jól érzik magukat, nyaralnak, telelnek. Vannak olyanok, akik életre termettek, akik a szennyvíz csatorna partján is elüdülnek.

Aztán Max-szal találunk egy szegletet Nagyanyám szekrényében, ahol együtt lehetünk. Közben megérkezik Sz., neki Papa íróasztala alatt biztosítok helyet, egy kis, melegen bevilágított, intellektuális zugban, hogy amíg Max-szal a szekrényben hetyegünk, foglalja el magát ott. De Max túl sok időt követel tőlem, teljesen el is feledkezem a vendégről. Max gonosz és szexuálisan kizsákmányoló, soha nem gondoltam, hogy ez lesz. Közösen egy CBA-ban találjuk magunkat, ennél rosszabbá már aligha válhat a kapcsolatunk. Sz. megbocsát az elhanyagolás miatt, de a szennytenger hömpölyög tovább.

Egy ember méretű tyúkot bámultam nosztalgiával, amint távozott. Régi életem utolsó maradványa.

Látod, még ez is elmegy! - És átöleltem M.-et. - Nekem tényleg csak te vagy!

A minap vérvétellel álmodtam, aztán egy japán nő az ázsiai mintás, szép neszeszerét mutatta, otthon éreztem magam, mondom erre, hogy nekem is ilyen van, ráadásul egy egész készlet: egyiket bele lehet rakni a másikba, egyre kisebbek, elég meglepő, hogy eddig nem ismertük egymást, és most valamiből ugyanolyanunk van.

Rózsaszín nejlon lábnyomokra kellett lépnem, ezeket kellett követnem meghatározott sorrendben, több körben. Nem reménytelen, de reménytelen. Éreztem a tarkómon a kontroll hideg leheletét, egy láthatatlan Zsuzsa néni ellenőrizte, hogy jól haladok-e a földre helyezett vékony hártyákon, nyilván nem.

Álmomban állandóan Tokioban vagyok!