Nagyon keveseket ismerek abból a generációból, akik ne lepődtek volna meg, hogy meghalnak.

Két dolgot kért Spéter Erzsébet mecénás tevékenységéért a magyaroktól: hogy hozzák létre emlékére a majdani Nemzeti Színházban az Erzsébet büfét, továbbá, hogy a Dunába szórják majdani hamvait. A Wikipédia szerint egyik sem teljesült. Csak annyit kért: "Tiszteljetek!" Mire a magyarok: "De nem tisztelünk." Spéter Erzsébet: "Emlékezzetek rám!" Magyarok: "De nem emlékszünk." Spéter Erzsébet: "Vigyétek a pénzemet!" Magyarok: "Jó."

Nem éri meg nagyot kívánni, még kevésbé kívánságainkat a nyilvánosságtől függővé tenni, kívánjunk inkább valami spirituálisat, szerényet és láthatatlant, senki sem tudja meg, ha nem teljesült. Valakinek a nevét persze belevésik a színházi bársonyszékbe, másnak virágot visznek a sírjára. De hát pont ezt nem akarta! Neki ne vigyenek virágot a sírjára, hányszor mondta, hogy a Dunában akarja végezni! Dehát mecénás, díva, politikus vagy zöldségkereskedő: a halála után meglehetősen ki van szolgáltatva a többieknek.