Feljöttem az aluljáróból. Sokakra ráférne, jót tenne az országnak.

Nem hiszem, hogy szüksége van a világnak ennyi videóra. Most pontot lehetne tenni az egész végére, és abbahagyni a videózást. Nem kell több. Elég van.

Nyugtalanító, ahogy minden területen tombol a dekadencia. A PISA tesztek mellett, amelynek egyre romló eredményein évtizedek óta illik hüledezni (legalábbis már rólunk is lemondtak a pedagógusok 20 évvel ezelőtt, de azóta állítólag minden feltartóztathatatlan ütemben romlik tovább és a maiak még a tegnapiaknál is további százalékpontokkal hülyébbek - ha lehetett ezt még fokozni, mert már mi is annyira hülyék voltunk), azóta is, minden másban is rosszul teljesít mindenki más is. A buszon utazó idősebb szakember például olyan vehemenciával szidta a mai, degenerált villany-nemzedéket, hogy rögtön látni szerettem volna egy okos és tiszta villanyszerelőt az aranykorból, aki még szépen szerelt villanyt, jól artikulált, gyorsan korcsolyázott, szerette József Attilát és a PISA tesztje is nagyon jól sikerült.

Mrcsny mindig jól döntött. Semmit sem csinált soha fölöslegesen. Tudta, mikor kell hátrébb lépni, mikor egyet előre. Tudta, hogy kiknek kell nemet mondania, és kinek igent.

Méltóságteljes, jól időzített révbeérést produkált 64 évesen.

Tökéletes. Kifogásolhatatlan, beleköthetetlen.

Ha volt valaha egy kudarca, hihetetlen eleganciával tette láthatatlanná.

Minket 2005-ben szó nélkül otthagyott - én ezt is a sikerhez vezető út egy fontos, átgondolt lépésének tartom. Tanítani kéne.

Háromszor kiszámoltam, hogy fél 3 és fél 8 között 5 óra telt el, és nem 4. De néha 4 jött ki, ilyenkor újraszámoltam. A lényeg az, hogy az egész a fejemben legyen, mindig tudjam, hogy mi van. Hogy hány óra telt el.

Azt hittem, a Csinibabával az ilyen gáláns jeleneteknek is bealkonyult, de a hatodik kerületben megállíthatatlanul dübörög tovább a Kádár-kor. Munkaköri kötelességből naponta látogattam a kerületi tánciskolákat, amikor az egyik, omlófélben lévő helyszínen utánam lopakodott egy fiatal férfi, majd a folyosó sötétjében, a pergő vakolat elől elugorva, elém toppant, és megkérdezte, hogy felkérhetne-e egy táncra. Amikor udvariasan visszautasítottam, felajánlotta, hogy meghívna helyette egy somlóira, ha nem veszem tolakodásnak.

Somlói. Tánc! Tolakodás!

Angol és amerikai filmekben lehetett látni először azt a papírdobozos zsebkendő csomagolást, ami ezt az eddig láthatatlan, funkcionális tárgyat reflektorfénybe helyezte. Ha meglátok egy ilyet, még most is arra gondolok, hogy bekapcsolva maradt a kamera, és nem arra, hogy ki kell fújnom az orromat, vagy sírok.

Korábban a háborúk nem engedtek kibontakozni ennyi személyes válságot, egyértelműbbek voltak a célok.

Karafiáth Orsolya nyilatkozta egy vallomásában, hogy köszöni, le tudna mondani arról a pár jól sikerült novelláról, a múltról és az érzékenységről, annak érdekében, hogy boldog, kiegyensúlyozott életet élhessen.

Érdekes ennek a helynek a menedékként való működése. Körülbelül ötven éve jönnek ide, de lehet, hogy hetven.

Pár éve egy Donáth László nevű foxterrier kereste a gazdáját, azóta megjelent a Habony Árpád nevű nyúl és a Bangha Ferenc nevű pásztorkutya is a közösségi médiában.

Reggeltől koradélutánig úgy nézek ki, mint egy gyerek, délután kortalan vagyok, estére viszont meghozza a metabolizmus a kívánt eredményt, és fiatal felnőttnek nézek ki. Ilyenkorra jó időzíteni a megbeszéléseket, különben nem vesznek komolyan és mindenhez anyám írásos engedélye kell.

Amikor lett valakim, és az első 10 alkalommal meglátogatott, mindig úgy éreztem, hogy egy nagy bálteremben szerepelek.

Kikukázhatom még a kaktuszt is.

Azt álmodtam, hogy valaki többször elmondta nekem, hogy rétest szeretne?