Nyugtalanító, hogy az emberek, ha tehetik, készségesen ráülnek egy számukra marketing célból odakészített trónra,
és fényképezkednek.
Szólj hozzá!
Nem nagyon engedi az életem, hogy unalmas rutinokat alakítsak ki, sokrétű akadályokat gördít elém minden percben. Így nem sorvadnak el a neurális kapcsolatok az agyamban, mindig friss, tettre kész és örökké ideges maradok.
Tegnap én is legurultam egy lépcsőn, de ami érdekes volt, hogy közben nem a saját életem pergett le előttem, hanem a tiéd. Meg, hogy még van 7 évem a Nagy Legurulásig (az ötvenévesen történik), és hogy kár volt így sietni. Eközben kapaszkodtam az óriási festékesvödörbe, azt reméltem, az megtart - stabilnak tűnt -, és nem a májamba fúródik. Végül megúsztam egy horzsolással a térdemen, pont, mint gyerekkoromban. De a felnőttkori koordinációs szüzességemet elvesztettem.
Ha nem zavar, hogy az intim közelségben lévő szembeszomszédok belátnak a lakásba, és minden lépésemet követhetik, az exhibicionizmus vagy bizalom?
Vagy hasítás? Korábban is éltem már transzparens életet. Akkor az volt a téveszmém, hogy a szembeszomszédok szomszéd minőségben csak addig léteznek, amíg otthon vannak. Az utcán már más emberek, és én is az vagyok, (ahogy pénztárost is ritkán látni máshol, mint a pénztár mögött), így semmilyen körülmények között nem ismerhetjük fel egymást és semminek nem lesz soha következménye.
Pedig ha a valóság mégis az, hogy látható vagyok és felismerhető, ebben a régióban nagy rá az esély, hogy előbb-utóbb feljelentenek valamiért.