Foglalkoztat a kérdés, hogy hova tűntek a férfiak. Hónapok óta próbálom a német társadalmat feltérképezni. Az élet bizonyos területeiről - és itt most nem a háztartásra gondolok - teljesen kivesztek. És vannak területek (például nyelvtanulás), ahol ott lehetnének, mert ezek nem női tevékenységek, és nem is elnőiesedett tevékenységek, mint például a pedagógia maga, de nem több, mint 3%-ban képviseltetik magukat. Érthetetlen. Nekik nem kell beszélni? Akkor hol vannak? Nemrég elmentem falécet keresni a Holzposslingba, és ott voltak mind. A faáru mintaboltban. Az összes férfi.

A valamiben való reménykedést intenzív terápia váltja fel. Az intenzív terápiát őszinte reménykedés váltja.

Nem szeretem az ünnepeket. Talán az AIDS-es kisfiú anyukája élhetett át ilyen magányt a kilencvenes években, amikor a kisközösség tagjai minden rosszindulattól mentesen, egyenként elfordultak tőle.

Gyerekkoromban a csodámra jártak, összenéztek, ajnároztak, hogy milyen gazdag ennek a gyereknek a szókincse, milyen választékosan fejezi ki magát! Húsz éve meg csak azt kérdezik, ki ez a modoros nő.

Elrontották a majmot cukorral. Most már csak édességet és feldolgozott élelmiszert eszik, hiába kínálják salátával.

„A fegyelemhez fegyelem kell.”

(H.Á.)

Van egy „Értem” elnevezésű Word dokumentum az asztalon.

Azért lakik bennem egy liberális, altruista kisfőnök.

Valószínűleg visszajön a lóhús.