a jó büdös kurva anyád, Kiván, tejszagú úthenger

hétnapos, romlott tej

veszély hol

két párnán három fej

mindegy ma, holnap is keljünk fel

A csillár előtt ellebenő fekete hollószárny és hogy még mindig egy lámpatestet ölelek, hogy nagymama szobájában lakom és minden süteményt megeszek, állandó. Arra vár a hollószárny, hogy legyen, aki boldog születésnapot kíván, amikor már nem lebben, mentem előre, kiköltöztem, lett majd, aki kíván, testem meleget, nem csak ez a veretes lámpatest.

- Várakozás, lesz jutalma?

- Lesz, csak nem ez.

Amit álmodtam, hogy magas hangon tisztán tudok énekelni, hangosan, nem így van. Így is van, álmomban.

Azt is álmodtam, hogy kézenfogva megyek a mondattal, ez is csak álmomban, nem így van.

Az álmomban álom van, hogy fennhangon kiáltott mondatommal kézenfogva álmodtam.

Megint az jutott, hogy jár körbe a konyhában, felemeli az edényeket, és beszél hozzájuk. Olyanokat mond: kihívás, meg hogy jössz te még az én házamba. Aztán anyátok picsáját, és hogy miért lettem én elfelejtett tudós.

Olyan hosszan húzódó, kacskaringós jelenet volt a bordó szőnyegen, lépcsőn le és lépcsőn fel, jól lehet rá emlékezni, október, fényes aranyrudak fekszenek, hogy ne mozduljon el. Valami viszi a kezem, amikor kígyót rajzolok, ha az arany ívű kanyar alatt a szőnyegre gondolok.

önmagára mutató indóházra emlékeztess: ilyen

-> indóház <-

(ezt egyszer továbbgondolom, arról fog szólni, hogy nem kell félni, olyan megnyugtató, ahogy mindenki, modorosság nélkül önmagára mutat)

- Előre szólok, hogy én egy fasz vagyok.

- ne

De dorombolni tudsz-e?

Hát szikrázni tudsz-e?!?

"Magának én, kisasszony, a csillagokat is az égről. Egyetlen csókjáért egy hegyet megmozgatok. Kettőért kettőt, és ezt így tovább, lineáris függvény szerint."

példát venni

 

mert ajándékot osztok, de utánaköpök

eltanultam mástól agresszívnek lenni,

csókolom a mocskos száját

Összevontam őket. Hátha rájuk ragad valami az ő dinamizmusukból és vitalitásukból. Rájuk meg valami az ő... fáradtságukból.

Sajt! Nem kérsz körözöttet? Itt a paradicsom. Elveszem ezt a kenyeret. Kérem szépen a vajat! A paprikába bele lehet vágni? Felbontottam a sonkát. Finom sonka. Ideadod a kést? Só, neked.  Itt van a sajt. Ezt kóstold meg. Kérsz ilyet? Vágsz nekem egy szeletet? Ez a legjobb. Mégiscsak megnézem ezt a körözöttet. Te? Jó a sonka. Egy szelet.

Csak féltettem őket a tökéletlenségtől, azért súroltam előttük a parkettát, azért súrolom mögöttük. Azt a kereket nem úgy érjük el, csak formálnak belőlünk tökéletes kört, a ferdeségünkből, a hiányosságunkból, a plusz szövetekből. Így lesz minden a rendben, nem a kezem nyomán, hiába a parketta, az kinek fénylik. Nekem és a kényszerességnek, éltesse most más, éljünk bár halkan vagy hangosan, kívül a körön .

"Ahogy a nő kinyitotta, a régi könyv lapjainak aljában apró fekete koromdarabkák sorakoztak egyenes vonalban. Leporolta őket, de hamar visszakerültek, lapozott, ám ott is figyelmesen várták a korom-sorok. Megmutatta a férjének. – Hát igen, pont ezt akartuk elkerülni – mondta. - Most kezdhetjük elölről."

P.