A hallban állok, a fűtőtestnek támaszkodva, sötétben várakozom, a fürdőszobába szeretnék bemenni, de M. magára zárta az ajtót. Szürke Mancs lépéseit hallom, most fel fogja kapcsolni a villanyt. Felkapcsolja a villanyt és a fogashoz megy, vájkál a kabátja zsebében, előveszi az üvegét, megfordul, rám néz. - Igen. (bólint) -Igen.
Nahát. Azt álmodtam, hogy Bíró Anna ült a sarokszoba karosszékében és rám kacagott: "Én is épp ezt akartam mondani!" Aztán ma, amikor elmentem hozzá (együtt tettük meg az utat hozzá, de nem volt szabad egymásra ismernünk: ötszáz méteren át araszoltam mögötte, csak nehogy elé érjek és meglássam a kezében a politikai napilapot - órakor kell vele szemben leülnöm és ötvenkor távoznom), azt mondta: "Minek is mondom, hiszen maga is épp ezt akarja mondani." "Nahát!"- mondom. "Azt álmodtam, hogy a sarokszoba karosszékében ült és rám kacagott: >Én is épp ezt akartam mondani!<" "Különös. Én is ezt álmodtam." "Én is ezt akartam mondani."
itt ült
itt
Mellette hallgatok és mellé beszélek, beszéd közben a szemben ülő szeme mellé nézek, pedig Isten a tanúm rá, becsületes vagyok: egy-két kocka csokoládét, ha sikkasztok. Mondják, érdemes lenne egyszer odanézni, sok mindenre fény derülhet.
A minőségre a név a garancia! Peter Medak teakeksz az asztalomon, a fürdőmben Hitchcock parfüm. A keksz a fogát csattogtatja, a mester az üvegből kezét a feje fölé emeli, megnyomja a pumpát és a szoba levegője megtelik édes, illatos feszültséggel.
Komment!
Mit is lehet ehhez hozzáfűzni?
Meglepő lehet és unalmas, ha valaki sosem látja magát viszont.
Csak mindig engem, csak mindig engem. Macskákat, üres szobákat. Báltermet, fényeket, táncteret, szögeket és éleket, éjjel álmatlan vajaskéseket. Szürke hátakból konstrukciót, pasztell kezeket, iskolát se, bassza meg, de rímeket. Fölöslegesre hegyezett érzékeket, büntetésül szembe dörzsölhető paprikaeret. De most szeretném feltenni, hogy, mi lesz, ha hogy macskát küldök a naplóra, hogy megtörjem az állhatatos fehéregeret.
- Volt az a kiállítás a képeidből. Nem tudtad?
- Nem érdekel.
- Persze, ha túl közel van az emberhez valami, az nem érdekli.
- Vigyázz, fel fogod dönteni!
- Persze, ha túl közel van, nem érdekli az embert.
Ne kedvetlenítsen el, hogy nem jutottál könnyen a próbafülkébe (én is dőlve próbálok). Ne ijesszen meg, hogy a ruháid inverzét látod, és a fülke függönye is hideg színű, bárki belát. A hölgy a disznószín köpenyben készséges, mintha a vécé előtt ülne, pénzt szed, de a székre tett férfifejet a fal felé fordítja. Te is fordítsd csak el a próbababát, hogy elférj a fülkében. A férfi sem néz, és a hölgy jót akar.
Meg van győződve róla, hogy mindent tehetetlensége tetőpontján, önkéntelenül végzett. Megnyugszik. A nagytakarítás vagy éppen brutális találkozás segítségére van, az emeleten hogy újra sajátjának érezze. Azonban nem jelenik meg, csak részleteiben. Már ha egyszer, egyszer csak elfogy, átmegy. Nincs egyedül, tele a gang, mindenkinek a saját látványa domináns. Nem ő azonos, a megnyilatkozó szép kezei. A tárgyakat hol egyértelmű, hol jelenléte nélkül érvényesíti. Egyenrangúan gyors és lassú, ennek megfelelően hangos és halk, adjátok nekem a munka ritmusát és szépségét.
Nem kelek fel. Iszom egy kortyot a jó meleg italból. Jó meleg nyúlszőrrel takarózom, jó meleggel, egyetlen hellyel takarózom. Lustán a bögrével magam megismétlem, szívesen iszom. Félreolvasom, amit félre nem értek, meg félrebeszélek. Meg félre, de holnap oda sem érek, maradok veszteg, egyetlen nyúlszőr alatt folyamatosan aludni térek. Éjszakákon fordulok értetlenül át, reggelente keresni az ágy alatt egy hétről délre átállított ébresztőórát.
Mennyi idegent a hátam mögött hagyok. Borzalmas vagyok, ahogy így tagolok. Éjszaka van és hallgatni kell rá. Elkapom a nekem szóló feketeséget és megvonom tőle az ígéretet. Ráteszem a kezem a szent könyvre, egyedül porosodni hagyom. Aztán csodálkozom, hogy én is ilyen zaklatottan porosodom. Az éjszakai lét kertjében nekem van csak hely, de nem szép a kert, ilyen kertem van, idestova bejárhatatlan. Nem akarok semmit sem keresztülvinni a kerten sem.