A múltkor meg akartam mutatni Béla Lugossynak, hogy milyen jól élünk, mi magyarok, és elvittem a Nagy helyre. Amikor az étlapot kértem, megmutatták, hogy hova kell menni érte. Felálltam, odahoztam. A pincér pár perc múlva odasomfordált az asztalunkhoz, felvette a rendelést, majd egy főzésnyi idővel később odaszólt, hogy nem lehet enni. Átmentünk a Kis helyre - kiderült, hogy ilyenkor már nincs konyha. Béla Lugossy jó passzban volt, a frissen érkezett utazó eufóriája uralkodott rajta, szívesen maradt akár csak egy italra is. Épp éhesen ültünk, amikor megláttuk, hogy a mellettünk lévő asztalnak gőzölgő leveseket szolgálnak fel. Bélával felkaptuk a fejünket, és szóltunk, hogy ha még van konyha, hadd együnk mi is, külföldiek vagyunk. A pincér sűrű bocsánatkérések közepette felvette a rendelést: azt mondta, a zavar oka az volt, hogy a konyhából le akartak lépni a magyarok, de ők ezt hősiesen megakadályozták. Rendeltünk: Béla bébipapit kért, én pedig ököruszály levest, mert úgy éreztem, rendhagyó az este, érdemes valami újat kipróbálnom. Nemsokára meg is érkezett a pempő, és egy másik tálban egy adag cérnametélt fehérrépával. Béla már rég kanalazott, amikor a pincér ismét feltűnt egy lábassal a kezében, és letette elém. Én egy kisebb polcra helyeztem a még ínségben megrendelt teámat, hogy nekifogjak a gőzölgő fazék levesnek. A lábasban különös, idegen testet találtam. Nekifohászkodtam, és életlen késemmel elkezdtem nyiszatolni a majomagyvelőt, amikor hirtelen sötétség borult erre a gusztustalan jelenetre.

Semmi, csak a székeket az asztalokra pakoló személyzetből valaki ránk oltotta  a villanyt. Jól van, már kotródik is haza az osztrák vendég, nem kell aggódni egy percig sem.

Milyen érdeke fűződik valakinek ahhoz, hogy lassan, szaggatottan és bizonytalanul tartsa a kapcsolatot? Mi ez a távolság-fétis?

Vuk visszasírta az időket, amikor még mókusoknak osztott mogyorót. Rendes, rugalmas,  lázadó szándéktól vagy kihaénnem játszmáktól mentes társasággal hozta össze a sorsa.

És itt azt is elmesélhetem, hogy a tragédia előtt pár héttel M. D.-vel reklámot csináltunk a West Balkánnak. Én csak szövegíróként vettem részt benne, hálistennek az - egyébként nem kifejezetten eredeti, de nem is ellenszenves - ötlet súlya nem az én vállamat nyomja. A film egy híradóbejátszás paródiája volt, ami egy botrányba fulladt estéről, a mindent ellepő tömegről és a tömegpszichózisról szólt, a hirdetett koncertek fellépői által alakított álszakértők és álhelyszínelők bevonásával.  A WB előtt álltak / irodában ültek, és felmondták azokat a helyszínelő- és tévépszichológus nyelven  írt szövegeket, amelyeket pár héttel később  helyszínelők és tévépszichológusok szájából hallhattunk. M. D. 16-án levette a szpotot.

Csütörtök este összetalálkoztam Bálinttal. Kiderült, hogy körülbelül 3 hete meghalt a nagymamája. Ez ennek a bejegyzésnek a fényében, ami február 1-jén, vagyis 3 hete keletkezett, ha nem is démoni, de

Csütörtökön pedig húszas évek jelmezbál volt. Senki nem vette észre, hogy beöltöztem, ami azt is jelentheti, hogy

1) divatban van a húszas évek, és mindenki így néz ki

2) nincs divatban a húszas évek, csak én nézek ki úgy mindig, mint aki a húszas években él

3) nem jelent semmit.

Holnap jelmezbálba megyek. Eddig mindig olyasminek öltöztem, ami egyébként soha nem lehetnék: menyasszony, konnektor, Britney Spears, gepárd. Holnap neonáci leszek, és viszek magammal egy cigányt (Panni), meg egy zsidót (Eszter), buzik helyben. Lehet, hogy Eszter nem jön.

Fittyet hány az énállapotokra, a szezonális depresszióra, a heti menüre, nemi vágyakra, függőségekre, a hónap színére, az adott napon születettekre, az adott napon névnapjukat / házassági évfordulójukat / haláluk napját ünneplőkre.

"édesség, majolika, zokni (Tünde)"

(kifüggesztett lista a tévé folyosóján: ki mit visz eladni a vásárba)

Sok cica van az utakon, tombol a báli szezon.

Szűkszavú, még mindig.

Hazajött, és mondta is.

Kíváncsi vagyok, mit hozott: csokit vagy játékot.

Hazajött, csak még nem mondta el.

De hazajöhetne már.