A múltkor meg akartam mutatni Béla Lugossynak, hogy milyen jól élünk, mi magyarok, és elvittem a Nagy helyre. Amikor az étlapot kértem, megmutatták, hogy hova kell menni érte. Felálltam, odahoztam. A pincér pár perc múlva odasomfordált az asztalunkhoz, felvette a rendelést, majd egy főzésnyi idővel később odaszólt, hogy nem lehet enni. Átmentünk a Kis helyre - kiderült, hogy ilyenkor már nincs konyha. Béla Lugossy jó passzban volt, a frissen érkezett utazó eufóriája uralkodott rajta, szívesen maradt akár csak egy italra is. Épp éhesen ültünk, amikor megláttuk, hogy a mellettünk lévő asztalnak gőzölgő leveseket szolgálnak fel. Bélával felkaptuk a fejünket, és szóltunk, hogy ha még van konyha, hadd együnk mi is, külföldiek vagyunk. A pincér sűrű bocsánatkérések közepette felvette a rendelést: azt mondta, a zavar oka az volt, hogy a konyhából le akartak lépni a magyarok, de ők ezt hősiesen megakadályozták. Rendeltünk: Béla bébipapit kért, én pedig ököruszály levest, mert úgy éreztem, rendhagyó az este, érdemes valami újat kipróbálnom. Nemsokára meg is érkezett a pempő, és egy másik tálban egy adag cérnametélt fehérrépával. Béla már rég kanalazott, amikor a pincér ismét feltűnt egy lábassal a kezében, és letette elém. Én egy kisebb polcra helyeztem a még ínségben megrendelt teámat, hogy nekifogjak a gőzölgő fazék levesnek. A lábasban különös, idegen testet találtam. Nekifohászkodtam, és életlen késemmel elkezdtem nyiszatolni a majomagyvelőt, amikor hirtelen sötétség borult erre a gusztustalan jelenetre.

Semmi, csak a székeket az asztalokra pakoló személyzetből valaki ránk oltotta  a villanyt. Jól van, már kotródik is haza az osztrák vendég, nem kell aggódni egy percig sem.