Addig-addig ültem az ágy szélén, amíg elaludtam, és mit tesz Isten: egy kőfácánnal a kezemben ébredtem! Istenem! Egy kőfácán! kiáltottam. Mindigis erre vágytam!
Szólj hozzá!
Elképedek az alkalmatlanságomon, a lábaimat a testem alá mosom, lefelé hajlok és kétfelé görnyedek, hogy úgy védjem magam. A döntetlen hatalma új állagot ad, szétfolyok a karjaiban, kevés vagyok, nem elég. Nem akarok az életed dilemmája lenni - folyékony, bár szép - az életed döntése lenni jobban szeretnék. Finoman kopogtatok a családi házba, a ház kopogtat belém, beengedem a macskát is, gyertek. Bár aggályaim vannak, mondom: főzök is, aztán megkérdezem: nem lenne-e nektek mégis jobb nélkülem? De nem.
Nehéz megőriznem, hogy én vagyok, nem onnan vagyok, nem ebben a relációban. Hanem máshonnan, hogy saját házam van.
Lassan minden az Idegroham macskák miatt körül forog, belevonva az egész intermédia, -textualitás, -diszciplina és -city. Felborzolták az idegeimet, mint a csúnya macskának az írásban, de mégis meglehetősen jól érzem magam. Ha énekelem ezt a számot, még mindig halandzsázom, hiába szereztem meg az angol középfokú nyelvvizsgát. Női novellák tömkelegét olvasom, ezek a nők épp olyan perverzek, mint én, semmi újat nem mondanak, lehet, hogy inkább mégis Petőfit kellene olvasni, hiszen őt is nagyon szeretem.
Amíg te az őserdőt jártad, én színházban voltam, és nem bántam meg. Nem volt talán jó, de nem bántam meg. Hallottam az ilyen szertartásokról, a Feldmár Andrástól, a tudattágításról, ezt még Brazíliában látja megvalósíthatónak. Nem magáról a szertartásról, hanem a teáról beszélt inkább - nekem csak részlegesen vannak ilyen élményeim, abból az amatőr és veszélyes, félvállalkozó fajtából, amit az ember Budapesten megtehet, ha a Monarchiában szocializálódott. Hiába is erőltetem, inkább a megyebál, mint a korong. Ha vannak rá szavaid, meséld el.
Most már megszívlelem a tanácsotokat.
Most is, mint mindig, jó utat.
A választásod, a választásod leszek megint: harmadik szeretett. A szoba közepén lángol, hát gondold meg, ne döntsed el. Ez csak olyan természetes, minden, ami nincs ellene, mellette. Felsmirglizte az arcom a tisztesség szeretete. adjál nekem, én is adok
Juli vagyok, mit adhatok?
síppal dobbal lepedővel ezer foggal száz körömmel menjél már vagy maradjál
ha egészet nem adtál
A szoba mélyén van egy kis orosz város, templommal, piros tornyú városkapuval. Talán templom, talán a szoba mélyén van. Nem az van benne, ez csodapalota, olyan távolságban van. Kicsi és csak egy tornya van. Nem sokat lehet tudni róla, felénk néz a kapuja. Fehér a homlokzata, piros a tornya. Csak ennyit láttam ebben a távolságban. De láttam: ott van, akkor hát - messze - van.
Hát hogy azt mondja, hogy ő nem érti a nőket, olyan vékony a nyakuk és puhák. Még a tárgyakhoz is máshogy érnek. Ezt, ezt nem értem bennetek - megcsípi a hasam. Hogy lehettek ilyen puhák. Mégsem tiltakoztok mindig. Persze, hogy nem, szükségünk van a vastag nyakra, a ránk nehezedő, érthetetlen súlyra. Vagy csak egy pajtásra, egy ilyen édes pofára. Na menjünk, vár a túrótorta!
Tűk között hágott fel a sziklacsúcsra, havas sziklán ment. A tűhegyes, a magas, éles egy pontba ment: ez volt mindennek a teteje. (Innentől már csak lefele.)
A mennyezetről tőrök ereszkednek le, és szeretnek, úgy, ahogy én is szeretlek. A képen kívüli ágyban egyszer meghempergetnek. 2007 vagy 2009.
színtiszta fikció
ahogy fordítom a fejem, nektek jobbra, ez nem az a könyörtelen ritmus
rr.) szelleme kísért. "Mi a címe a könyvnek" "ABC-s könyv, kicsi J." Csöpp kis tündér, a kastély csöpp kis hercegnője, drágaság. Édesség. Mondtam én: ugyanaz az őrült finomság.
Ez nem felhívás osztásra, ez érvényes, izgalmas referencia. Bosch érdekes.
Benned egyébként, Bosch, ha nem ez van: rossznak tükröződöm és érdektelennek. Én vagyok ez vagy te vagy ez? Most én vagyok ez, ahogy érzékelsz. És így, érzékelve érdekelsz. Ez lehetsz te, vagy én vagyok ez? Te vagy ez, nekem szép, engem érzékelsz.
Mondtam, hogy én a fűrészt meg a laminált padlót szeretem, nem értette, hogy mi mit eszünk ezen. "Én a hagyományok embere vagyok. Punciról felszívni a kokaint, aztán lelocsolni pezsgővel." (Én azért, ha ilyet mondok, mégiscsak a szám elém teszem a kezem, de legalább az orrom előtt elemelem.) Én sem úgy értettem. A barkácsműhelyt csak háttérnek szeretem. Bepattantam Dadan mellé a kocsiba, és bevettük a halálkanyart. Tulajdonképpen kevésbé félek a haláltól, mint a hányingertől, de nem vártam el, hogy ezt Dadan megértse. Kettősünk barátságos és valószínűtlen - mondtam neki. Dadan nem ellenkezett. Aztán lettem fegyelmezett és hiteltelen katonalány, "Kiszállsz az ágyból, körülnézel, a száraz geci még a combodon." Csak beletanulok a sok szakításba, kulisszák mögötti baszásba. (Én azért, ha ilyet mondok, mégiscsak a szám elém teszem a kezem, de legalább az orrom előtt elemelem.)
Szeretettel a Szelíd Erőszaknak, Cs-nek (Sz. E.-nek)
Most már az anyád mondja neked, hogy jó vagy, értem, nekem nem hiszed, pedig bennem is az anyád keresed. Sose lesz elég, amit beszélek, nem elég a tanár úr, a tanárnő sem, a komplex apád sem, és az összes pótlása, szegény drágám, a válság - és nem gyógyíthatom-, hogy soha soha nem dícsért meg az a festetlen, puritán, kegyetlen anyád.
Jobb, mint sok más, de nem tudom, mi ez: minden álomban beton- és érzelemrengeteg. Sírva, de kisimulva ébredek. Ez nem szomorúság, mély részvétel az alvásban, a legmélyebb.
F. tanár úr és nagymama (az erőszakosabbik) koncepciós perbe fognak: amit teljesítettem, senkinek nem elég, de főleg alkalmas vagyok farizeusok áldozata lenni. Most nem azér, a nagymama se buta, csak így ketten, az F. tanár úrral - hát, mit mondjak, bornírt egy társaság.