Az a szeptember óta tartó folyamatos előérzet, a sűrűsödő levegő, az izgalom, a kihagyó lélegzet, valami pályátlan felhajtóerő, amikor sokasodnak a nyitott kérdések, kinyíltak régen, de most fejlődnek kettes oszlopokba, itt van és mindjárt bekövetkezik, majd most, amire szeptember előtt lendület nélkül, hosszan és mereven vártam.

Ahogy része leszek egy közösségnek, rögtön össze kell dobnunk valakinek egy kaspóra.

Van az az életkor, amiben minden német férfi úgy néz ki, mint egy kertitörpe. 

És minden kelet-európai, mint egy jámbor paraszt.

Mi vagyunk az univerzum Észak-Koreája, nem tudjuk, miben veszünk részt, senki sem világosít fel. Korlátoltak vagyunk és jóhiszeműek, elfogadjuk a szabályokat. Lehet, hogy ki vagyunk használva. Az is lehet, hogy gyermeklétben tespedünk, és azt hisszük, ilyen mindenhol. De a részvétel a fontos, nem a győzelem.

Remélem, sajnálsz! Augusztusban, az új lakásban majd aludhatok nálad? Fotózhatlak egy vörösborral teletöltött kádban? És magassarkúban, donáldkacsában? Utazunk? Készíthetek rólad erotikus rajzot és közzé tehetem az engedélyed nélkül? Nem látszol! Lehet veled regresszív anya-fantáziám? Pornó? Mamácska, mellecske, tejecske, merre szalad  a kiskecske? Küldhetek képeket hajnalban felhúzott pisztolyokról? Lehetek explicit? Kinevethetlek? De tisztellek! Lehetek határtalan, gátlástalan határátlépő? És átjössz, ha lefőtt a kávé? Az éjfélkor lesz. És csak ma jó.

- Na jó!

- Felszívod majd a kokaint a farkamról?

- Azt nem. Ne haragudj, engem nem így neveltek.

Most már éltem és fogyasztottam annyit, hogy elkezdtek a szeretett emberek antropológiailag ismétlődni. A következő szeretőm emlékeztet az előző előttire, a következő utáni az előzőre, de ez nem mindig szabályos; egy biztos: kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, csak nekem. Sorminták is kialakultak, öröm- és csalódástípusok. Egy sima, egy fordított, egy barna, egy kék szemű, jó családból jött, bortányos szociális helyzetű. Kész az életmű. Ahogy magamat is egyre több fiatalban látom, ők is mind voltak már. Mindenki volt már, sőt, lesz; minden arcot és minden történet tragikus végét ismerem. Nem számít, belekezdünk, mert ők nem.

Isten sokáig hagy hülyén élni, és néha megajándékoz a reveláció élményével. Amire azt mondjuk, hogy "Isten leszedte a hályogot a szememről" - de miért hagyta fent ilyen sokáig?

Az, hogy a zöldségek mellé tizenöt éve vitaminokat kell szedni, a gazdagok féltve őrzött titka marad.

Csak azért nem kérdezem meg a pszichológust, hogy mitől fél, mert hatalomátvételi kísérletként értelmezné.

Ha még egy férfi elmondja, hogy azért szereti jobban a macskákat, mert függetlenek, hozzáláncolom magam.

Már akkor gyanakodnom kellett volna, hogy a többszörös díjnyertes kutyaorr-szoborépítő művésznél más nő is van a szekrényben, amikor észrevettem, hogy két irányból szólt nála a zene: szólt egy a szobában és bejött valami a konyhából, és amikor rákérdeztem, kiderült, hogy észre se vette, kényelmesen üldögélt a diszharmóniában. Pedig külön-külön mindkét zene jó volt, semmi baj nincs az ízlésével. Aztán kiderült számomra, hogy én voltam a konyhába beosztva és a másik nő a szobába. Mint amikor óvodában megbeszélte a Frenreisz Zsófi meg a Libor Dani, hogy összeházasodnak, de mehetek velük, és lehetek a szakácsnő. Ez sok évig kísértett, aztán tizenöt évig nem, és most újra kezdődik, és az idejétmúlt libikóka helyett kezdhetek újra a háromszög csúcsán egyensúlyozni.

"Kicsiny néped csapásait elégeld meg immár!"

Mindenki egy okos fasz.