Mi vagyunk az univerzum Észak-Koreája, nem tudjuk, miben veszünk részt, senki sem világosít fel. Korlátoltak vagyunk és jóhiszeműek, elfogadjuk a szabályokat. Lehet, hogy ki vagyunk használva. Az is lehet, hogy gyermeklétben tespedünk, és azt hisszük, ilyen mindenhol. De a részvétel a fontos, nem a győzelem.

Remélem, sajnálsz! Augusztusban, az új lakásban majd aludhatok nálad? Fotózhatlak egy vörösborral teletöltött kádban? És magassarkúban, donáldkacsában? Utazunk? Készíthetek rólad erotikus rajzot és közzé tehetem az engedélyed nélkül? Nem látszol! Lehet veled regresszív anya-fantáziám? Pornó? Mamácska, mellecske, tejecske, merre szalad  a kiskecske? Küldhetek képeket hajnalban felhúzott pisztolyokról? Lehetek explicit? Kinevethetlek? De tisztellek! Lehetek határtalan, gátlástalan határátlépő? És átjössz, ha lefőtt a kávé? Az éjfélkor lesz. És csak ma jó.

- Na jó!

- Felszívod majd a kokaint a farkamról?

- Azt nem. Ne haragudj, engem nem így neveltek.

Most már éltem és fogyasztottam annyit, hogy elkezdtek a szeretett emberek antropológiailag ismétlődni. A következő szeretőm emlékeztet az előző előttire, a következő utáni az előzőre, de ez nem mindig szabályos; egy biztos: kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, csak nekem. Sorminták is kialakultak, öröm- és csalódástípusok. Egy sima, egy fordított, egy barna, egy kék szemű, jó családból jött, bortányos szociális helyzetű. Kész az életmű. Ahogy magamat is egyre több fiatalban látom, ők is mind voltak már. Mindenki volt már, sőt, lesz; minden arcot és minden történet tragikus végét ismerem. Nem számít, belekezdünk, mert ők nem.