Elképedek az alkalmatlanságomon, a lábaimat a testem alá mosom, lefelé hajlok és kétfelé görnyedek, hogy úgy védjem magam. A döntetlen hatalma új állagot ad, szétfolyok a karjaiban, kevés vagyok, nem elég. Nem akarok az életed dilemmája lenni - folyékony, bár szép - az életed döntése lenni jobban szeretnék. Finoman kopogtatok a családi házba, a ház kopogtat belém, beengedem a macskát is, gyertek. Bár aggályaim vannak, mondom: főzök is, aztán megkérdezem: nem lenne-e nektek mégis jobb  nélkülem? De nem.

Nehéz megőriznem, hogy én vagyok, nem onnan vagyok, nem ebben a relációban. Hanem máshonnan, hogy saját házam van.