Azt hittem, rosszul hallom, hogy a fejem  koppan a lépcsőfokokon, rosszul látom, hogy a csizmám sarka horzsolja a földet - Micimackó, akinek van neme, és Róbert Gida, aki csak ennyit lát. Kétszer két felé ágazó ambivalenciám orvosi bizonyítékot talált: ha Szűz Mária vagyok, nem blaszfémiagyáros, I. kell az atyaúristen legyen, na nem.

Zsebre vágom a szelet fényes sonkát, az abszurd csak fülönfüggő. Zsíros kézzel nyúlok az egér után, a nadrágon lekvárfolt. Rég eljárt zenék fölött az idő, hallgatom: ha szilánkosra tört logikai készletem a kottából kiemelem, a helyén kör lakú lyuk tátong. Lesz oly jó, és visszahelyezi oda azt a háromszöget?

Ha háború lenne, és elmennének harcolni a férfiak, a fiúk, mi lennénk itt nélkülük.

NAPLÓ

Hajnal. Egy kis testű, zömök kutyát szeretnék ledobni magamról, ami húsz körömmel kapszkodik belém és nehéz. Tudjátok, ki ez? (Nem, de nehéz.)

Az asztalon mászott reggel egy féreg, szinte összenevettünk már.

Nincs jobb az őszi napsütésnél, meg a jó levegőnél. A rossz levegő is jó, a gázszagú utca.

Filmeket láttunk, kedvtelésünkre.

Pironkodtam, aztán bevettem a gyógyszert (kettéhasadt a család testtudata bennem, most is csattog), fölöslegesen.

A családban estére volt még egy tudatos beteg, kiújult, legyen elég. 

Nem alhatom át a telet, nem az én telem lesz ez az én életem, átkozottul erős.

A Két Lotti elején a kanalak csörgése a táborban volt olyan megnyugtató, mert kezdődött a történetük, az mindig jó. Tavaly még mi is kanalaztuk a levest, semmit sem tudtunk, a gravitáció határozott meg, amit elrendezett - volt egyensúlyban egy  minden eleme idegen kezdőkép. A kezdőkép mindig megnyugtató, a vég is megnyugtató, a folytatódás, a vízesés, az riasztó. Lotte lázálma meg az elcserélt anya, elnyelt a történet közepe, ahogy a vég sem lett igazi vígasz, mert addigra elszállt a tábori ártatlanság, volt, már, ami volt, valóság.

Azt a kereket nem úgy érjük el, csak formálnak belőlünk tökéletes kört, a ferdeségünkből, a hiányosságunkból, a plusz szövetekből. Így lesz minden a rendben, nem a kezem nyomán, éljünk bár halkan vagy hangosan, kívül a körön. Félreismertem, Uramistenem, a sorsom, teljesen, tíz évvel idősebb lennék, olyan vagyok. Kereket, formálnak belőlünk tökéletes kört, ferdeségünkből, hiányosságunkból, kéretlen sejtekből. Látni az ívet felváltva vaksággal, minden elvont közelről mutatja meg magát, holnap az ív része, ma újabb  meglepetés, megint gyilkos

nahát

a jó büdös kurva anyád, Kiván, tejszagú úthenger

hétnapos, romlott tej

veszély hol

két párnán három fej

mindegy ma, holnap is keljünk fel

A csillár előtt ellebenő fekete hollószárny és hogy még mindig egy lámpatestet ölelek, hogy nagymama szobájában lakom és minden süteményt megeszek, állandó. Arra vár a hollószárny, hogy legyen, aki boldog születésnapot kíván, amikor már nem lebben, mentem előre, kiköltöztem, lett majd, aki kíván, testem meleget, nem csak ez a veretes lámpatest.

- Várakozás, lesz jutalma?

- Lesz, csak nem ez.

Amit álmodtam, hogy magas hangon tisztán tudok énekelni, hangosan, nem így van. Így is van, álmomban.

Azt is álmodtam, hogy kézenfogva megyek a mondattal, ez is csak álmomban, nem így van.

Az álmomban álom van, hogy fennhangon kiáltott mondatommal kézenfogva álmodtam.

Megint az jutott, hogy jár körbe a konyhában, felemeli az edényeket, és beszél hozzájuk. Olyanokat mond: kihívás, meg hogy jössz te még az én házamba. Aztán anyátok picsáját, és hogy miért lettem én elfelejtett tudós.

Olyan hosszan húzódó, kacskaringós jelenet volt a bordó szőnyegen, lépcsőn le és lépcsőn fel, jól lehet rá emlékezni, október, fényes aranyrudak fekszenek, hogy ne mozduljon el. Valami viszi a kezem, amikor kígyót rajzolok, ha az arany ívű kanyar alatt a szőnyegre gondolok.

önmagára mutató indóházra emlékeztess: ilyen

-> indóház <-

(ezt egyszer továbbgondolom, arról fog szólni, hogy nem kell félni, olyan megnyugtató, ahogy mindenki, modorosság nélkül önmagára mutat)

- Előre szólok, hogy én egy fasz vagyok.

- ne

De dorombolni tudsz-e?

Hát szikrázni tudsz-e?!?