Mitől lett ilyen fontos? Nem baj: ha felveszi a szürke sapkáját, olyan lesz, mint egy suttyó, így könyebb lemondani róla. Fontos nekem nagyon a sapkája most.
Szólj hozzá!
Ébrenléti idejének hetven százalékát játékkal tölti. Leszokik a fantáziavilágról, a nárcizmusról, a mindenhatóságról. Azért ennek a gyereknek nagyon modern szorongása lehet! (A gyerek négyzeteket rajzol.) "Hamm, bekaplak!" mondja a gyerek, és nevet. Vagy: "Az éjszaka elnyeli a világot."
Mi lehet a parketták közötti résben? Ha még mindig van tűlevél a harisnyanadrágomban. A szőnyeg alatt most is van a konfettiből; a tizenegyedik születésnapom maradványa. Az esküvői szerpentinvég máig odacelluxozva az ajtófélfára - a BÚÉK '95 belaragadt a szekrény oldalába.
P. vitt csokoládét a kisfiúknak, megették, ízlett, aztán elfelejtették. Szilveszterkor az apácákhoz ment, éjfélkor pezsgőt bontottak. És az apácák milyen ruhában voltak? Otthonkában, fekete pulóverben meg nadrágban. P. ma korábban feküdt, mint ahogy azt elképzelte, és panaszkodott naplemente: "Pedig még akartam találkozni sikertelen újságírókkal, egy megszűnőfélben lévő kávézóban."
"Van például a filmben egy álomjelenet, amelyben Robi egy almáskertben sétál. Az alma ilyenkor még nem terem, ráadásul ma már az almáskertekben nagyon alacsonyak az almafák, hogy könnyen lehessen szüretelni. Az én jelenetem azonban arról szólt, hogy a lányok, akik az almákat szedik, létrákon állnak, Robi pedig a szoknyájuk alá néz. Nyomoztunk, hogy hol van ilyen régimódi almáskert, végül Csömörön találtunk is egyet, ahol, hogy a mesebeli almáskert hangulatát megteremtsük, a stábnak fel kellett kötnie egyesével a fákra a piros almákat."
Fellöktem valami fakeretet meg valami fémeset, valami recéset, hideget. Visszateszem, odatámasztom. Nekimentem a fűrésznek, de nem bánom.
Nem felejtek: 2003 - kicsiségem, gyanútlanságom. Ruhás virágom, gyógyszerérzékenységem csipkerózsikaálom. Kelni kell, a bontás épül, innentől bármi következik, van egy fémes hátú gömb: ennek mindegy, mi, ez leveri.
Éjszaka. Ha mást keresek, is azt találom, nem hagy nyugodni a nyugalmasságom. Végig az összesen, mindenen végig kell mennem: végig az iskolán és a másikon és az otthonon, nem különben a hajón. Kint meg mindenhol, a tegnapi moziban, a színésznő lakásán, a lakásomon, az iskolán és a másikon, az otthonon. Velük és nélkülük a kétezer-hármon, a kilencvennyolcon hanyadszor. Ott áll karót nyelve a G. meg az M. meg más kedvenc nevem, földbe szögelve állnak tagolni az évet, csak nekem. Nincs még egy ugyanilyen szerkezetű élet.
Félresöpörtem a homlokomból a hajam, - rám minden második nap jellemző lendülettel - lemostam az arcom, a haj és a víz, ahol találkozott, az esetlegesség bátorsága volt. [Bátran néztem bele a tükörbe: lehet, hogy erre a mozdulatomra nem kell gyógyszert szedni - azt nem, de meg kell érte szép lassan szenvedni: tíz év gyávaságra egy bátorság jut.]
A koktélokból megkapom a gyümölcsöt, ők alkoholosat isznak. Ott játszom az asztalnál, egy gyík érkezik balról és egy családi konfliktus jobbról. Később ropit és perecet kapok, boldogan ropogtatok. Sz. nagyon csintalan és tele van szeretettel: a gyümölcsöt is odaadta, a hátamat is megvakarta. Ilyen, ha neki van születésnapja? A mérleg igazán elképesztőt mutat, hogy meggyőződjünk, egymás ölébe ülünk, pisti vígasztal és egy rája simogatja a buksinkat.