Végzetes hiba volt Jackie Robinsonnál hagyni a napszemüvegemet.
Én járok körbe, én vagyok. Mondják, hogy én kérdeztem. Én lépek, lélegzem, én járok körbe, én tárom szét a karom. Határozott érzés volt valamikor visszapattanni, tudhattam, hogy lélegző egész vagyok, nem más létezőkbe folyt identitásplazma.
Abba a résbe csordogál a személyiségem, amelyiket kinyitják előtte. Kényes felismerések születnek a világot körbefolyva: én vagyok én, de meg is kell győződnöm róla, szilárd pontom viszont csak egy: mástól nem várhatom az elhatárolásom.
Írók vagytok, és ez egy csodálatos szakma! Nem volna kedvetek párat bukfencezi a stúdióban? Valami látványos, színes eseményre gondoltunk. Szeretnénk a fiatalokat is megnyerni, ezért jó lenne egy zenés-táncos produkció vagy ha valamelyikőtöknek volna kedve betársulni a kaszkadőr bemutatóba. Megkérdezem a kolléganőmet, hátha össze tudunk szervezni szerdáig egy nagy közös nőimitátor versenyt, mert akkor van akció is.
Szeretnénk megmutatni, hogy fiatalok és kreatívak vagytok.
A rólam kialakuló benyomás evolúciója: a benyomás valahogy a pusztulás felé gravitál,
hol a helye : a hátam mögött
: előttem
: ráálljak
: vagy hagyjam agyonnyomni magam
nem tudom hova tenni.
Ó, a gyengeség itt áll és kopogtat az ajtóm előtt! Kezembe adja a telefont: "Hívd fel a pszichológust! Hívd fel, mondd el a titkaidat és fizess neki!" - így suttog a fülembe a sötétség. "Fordulj vissza, ismételd meg! Rosszabbul, lassabban, homályosabban. Nyúlj el hosszan. Folyjon az idő."