Már korábban is tapasztaltam, hogy a konyhába járó nők nem szeretnek idegenekkel találkozni. Nincs min csodálkoznom: én se szeretek. Próbálok mindig lábujjhegyen besurranni egy mosogatószivaccsal a kezemben (mert az övékben nem bízom). Eleinte azt hittem, csak én nem vagyok felkészülve rájuk, és csak nekem jelent megpróbáltatást minden egyes újabb találkozás.

De most már változatos módjaival ismerkedtem meg az emberkerülésnek, amivel a helyiek a fiatal(?), új(?), idegen(?) munkaerővel való találkozást próbálják kiküszöbölni. Az üvegajtó mögött látom a settenkedő alakokat, amint közeledve árnyékuk egyre növekszik, majd egyszer csak odatapasztják fülüket a konyha üvegajtajához, és amikor meghallják, hogy bent a villával zörgök (mindent megteszek, hogy hallhatóvá váljak), elinalnak. Aki pedig mégis betéved, ijedten hőköl hátra, és megfogadja magának, hogy ezen túl minden nap kibírja, és háromnegyed kettő után fog ebédelni, akkor nem lesz kitéve ilyen megrázkódtatásnak.

Az ember nem kap választ se a fodrásztól, se az orvostól, se az adószakértőtől - ezzel meg kell tanulni együtt élni.

Itt a szélütött professzorok új generációja.

És akkor, indulásra készen még megállnak az ajtóban, és miután már elbúcsúztak, és az egyik láb már kint van, a küszöbön túl,  megbeszélik az életbevágó dolgokat. Minden a szerencsés véletlenek nyomán alakul: koncepciók, stratégiák, ötéves tervek - éhesen, rájuk melegedő kabátban, mintegy odavetve még, hogy anyádat is csókoltatom.

Anyám és apám a háztetőn álltak, háttal, nézték a lemenő nap sugarait, esetleg valami más természeti tüneményt vagy szükségszerűséget a távolban. Azon gondolkoztam, vajon ezek valóban ők-e, miért gondolom a két hát és két kusza hajkorona láttán, hogy ezek csak a szüleim lehetnek. Azért, mert egymás mellett állnak. Aztán anyám megfordult, lejött a háztetőről, elment előttem, és én kommentáltam neki: látod, ez tényleg te vagy, csak fiatalabban. Majd vigasztalólag hozzátettem: most egyébként jobban nézel ki (ami nem igaz).

A folyosó szegletében megkérnek, hogy tanítsak egy elsős osztályt németre. Tipikus tévedés, mint hogy a Schulcz apja az orvos, tehát a Schulcz tudja, mit kell csinálni, ha egy osztálytársának elered az orra vére. Ugyan a szüleim egész életükben németből fordítottak és fél évet én is német nyelvterületen töltöttem, de hogy jövök én ahhoz, hogy egy olyan nyelven tanítsak, amin nem tudok megszólalni? Kis elsősök - futott át az agyamon -, nem fogják észrevenni. Az ich bint még csak tudom, később meg majd észrevétlenül fejlődöm, mindig egy lépéssel az elsősök előtt járva. Felütnek erre egy könyvet, hogy hát ez lenne a német nyelv, ugye ismerős? Mire látom a szövegben, hogy a létige egyes szám első személyét mindössze egy aposztróf jelzi, ich bin már nem létezik. Kiver a víz. Egyetlen aposztróf, egy rég bevésődött szókapcsolat helyett!

Minden alaposan megváltozott. Itt vagyok, rám bízva a jövő generáció, és egy világméretű hazugság mögött kell lavíroznom.

"- Egyszer egy ember - mondta Rex, amikor Margot-val együtt befordultak a sarkon - elveszített egy gyémánt mandzsettagombot a végtelen, kék tengerben, és húsz évvel később pontosan ugyanazon a napon, éppen pénteken, egy nagy halat evett - de nem volt benne gyémánt. Ezt szeretem a véletlenekben."

"Köszönöm, nem. Számomra egy nő ártalmatlan emlős, vagy olykor vidám társaság csupán."

És akkor, indulásra készen még megállnak az ajtóban, és miután már elbúcsúztak, és egy láb már kint van a küszöbön túl,  megbeszélik az életbevágó dolgokat. Minden a szerencsés véletlenek nyomán alakul: koncepciók, stratégiák, egyik íróasztaltól a másikhoz két szervezés között átkiabálva, vagy az ajtóban, éhesen, rájuk melegedő kabátban, mintegy odavetve még, hogy anyádat is csókoltatom.

És akkor, indulásra készen még megállnak az ajtóban, és miután már elbúcsúztak, és az egyik láb már kint van a küszöbön túl,  megbeszélik az életbevágó dolgokat. Minden a szerencsés véletlenek nyomán alakul: koncepciók, stratégiák, éhesen, rájuk melegedő kabátban, mintegy odavetve még, hogy anyádat is csókoltatom.

Absztrakció következik.

Még a legreménytelenebb intézményekben is mindig akad valaki, aki babot csíráztat.

Régi rögeszmém, hogy rögeszmékből összeállítsak egy rögeszme tárat.

színes gombostűk a torkomban

Brad Pitt a konyhában

németek egy levélben 3 pont, igaz, Kafka is német volt

amikor túl sok tejszínhabot és málnát lát az ember FB-on, valahogy sejti, hogy előbb-utóbb baj lesz. Bár ne lenne.

ijedelem a konyhában  - közszolgálat TAG

A szélütött professzorok új generációja