Már korábban is tapasztaltam, hogy a konyhába járó nők nem szeretnek idegenekkel találkozni. Nincs min csodálkoznom: én se szeretek. Próbálok mindig lábujjhegyen besurranni egy mosogatószivaccsal a kezemben (mert az övékben nem bízom). Eleinte azt hittem, csak én nem vagyok felkészülve rájuk, és csak nekem jelent megpróbáltatást minden egyes újabb találkozás.

De most már változatos módjaival ismerkedtem meg az emberkerülésnek, amivel a helyiek a fiatal(?), új(?), idegen(?) munkaerővel való találkozást próbálják kiküszöbölni. Az üvegajtó mögött látom a settenkedő alakokat, amint közeledve árnyékuk egyre növekszik, majd egyszer csak odatapasztják fülüket a konyha üvegajtajához, és amikor meghallják, hogy bent a villával zörgök (mindent megteszek, hogy hallhatóvá váljak), elinalnak. Aki pedig mégis betéved, ijedten hőköl hátra, és megfogadja magának, hogy ezen túl minden nap kibírja, és háromnegyed kettő után fog ebédelni, akkor nem lesz kitéve ilyen megrázkódtatásnak.