"A csillagoknál vidámabban és elevenebben ragyogtak egy fekete háztetőn az egymás után előugró tűzfényű betűk, felsorakoztak, majd egyszerre vesztek bele a sötétbe. "Ez... tényleg... lehetséges" - mondták a betűk szaggatott neonsuttogással, majd az éj egyetlen bársonysuhintással elsöpörte őket. Aztán újra lopakodni kezdtek az égen: "Ez ... tényleg..."
"Dús, sötét szemöldökét, amely Klarát két drága szőrmedarabkára emlékeztette, hol összehúzta, hol visszaengedte, sima homlokán lágy redők vonultak át."
Berlin alapvetően afterre van berendezkedve: éjszakán át elnyúló közlekedés, hosszú sorok, fél 4-es kezdés, reggel hatos felemelkedés, nagy ablakok - így 11 és dél között pont kényelmesen meg tudjuk nézni a napfelkeltét.
tudom, hogy többeknek
hogy nem vagyunk egyedül
tudom, hogy sokan vagyunk
(meglepő, mennyien)
tudom, hogy nem csak mi
nem egyedi
tudom, hogy bárkivel
hogy társadalmi viszonylatban ez semmi
még egy beteg
a WHO észre se veszi
de mit csináljak, ha pont az én apám az, nem tudom.
Azon veszem észre magam, hogy már tíz éve, minden ötlet ismertetését így kezdem: "... szóval talán szórakoztató lesz, de nem valami szexi, és főleg nem korszerű."
És miért nem? - merül fel a kérdés tíz év után.
Ez nem egy rosszul sikerült tengerparti kép, csak nem arról szól, amiről a tengerparti képek szólnak. Még nem tudom, miről, de valami mattról, aminek nincs köze a végtelenhez.