Egyrészt komoly dolog ez, nem szabad hibázni, másrészt mit izgultok, take it as a game.

Korán elvesztettem a fonalat

- a matematikában (pedig logikus)

- a fizikában (pedig tetszik)

- a biológiában (az egysejtűek még megvoltak)

- a kémiában (a foszfort értettem utoljára)

- a történelemben (várak és számok)

- a zenében (ez itt kotta?)

- a latinban (utolsó szép emlékem az alany eset)

- a németben (hilfe!)

- az angolban (help)

- a rendezésben (plánok?)

- az adózásban (most akkor tényleg nem maradt semmim?)

Most akkor tényleg nem maradt semmim? Csütörtökig biztos nem tudom bepótolni.

A halál átlagos lappangási ideje 70 év, valakinél csak 50, valakinél meg akár 80 is lehet.

Időnként eszembe jut 2008 decembere, amikor könnyáztatta jegyzetfüzettel (valami virágos szar, amit sose vennék magamtól), hang nélkül könyörögtem a válaszért M.-nek, hogy de mondd meg, hogy hogy kell élni!

Diplomatikus kapcsolatomat egy forróbbra cserélném.

Alacsonyabb fajta hegyeket készülök megmászni, kis léptékű terveim vannak, közepes méretű dolgokat akarok. Szeretnék. 

Mindez elképesztő kihívásként magasodik előttem, még az is lehet, hogy segítséget kell kérnem.

A távolság (9327,37 km) megszépít. Vagy tényleg szép? Még jó, hogy messze van, így nem lesz semmi baj.

Vajon tényleg egy kis hörcsög vagyok, vagy inkább egy nő? Nem szeretnék nagyon messzire menni a megerősítésért.

Ne már. Idén nem volt kedvem megőrülni.

Nem nekem való az a világ, ahol halálhírre emberek szomorú-szmájlival reagálnak. (Az meg végképp nem, amelyikben halálhírek vannak.)

Nem várhatom el a fiúktól, hogy örökre kislányok maradjanak.

Az én feminizmusom: nem azon kapálózom, hogy a nők fizetése érje utol a férfiakét, hanem, hogy mikor kapok már annyi pénzt, mint a többi nő.

jézusom, hány valóság van még

Minden olyan belátható lett. És rövid.

Hányszor mondjam, hogy nem passzív agresszív vagyok, hanem agresszív?!? Ez mára már szinte szubkulturális jelenség.