Szegény Papa, aki egy életen át majd megrepedt egy kis elismerésért, az emberélet útjának felén mégis kapott egy saját nevére kiállított, elegáns díszdobozt. Dohánypromóció volt, ami a halálokot figyelembe véve egészen ünnepélyes, megalázó, tragikus gesztus.
A Törless iskolaévei, amit 19 évesen kezdtem el olvasni, 34 évesen folytattam, és 36 évesen fogok befejezni.
A biedermeier csak védekezés: biztos keretet ad a tragédiáknak.
A polgár úgy tesz, mintha a múláson kívül is lenne struktúra, hagyomány és értelem.
(Ezért szeretem a műszaki értelmiséget, a kiskutyákat és a háztartási boltokat.)
Egy újabb homokmandala. Most már biztos lehetek benne, hogy az exhibicionizmus írmagját is sikerült kiirtanom magamból: félkész napló jegyzeteimet, amelyeket egy-másfél éve tárolok, befejezem, majd visszamentem az egy-másfél évvel ezelőtti dátummal. Így csak az olvashatja, aki újonnan talált ide, és érdekes neki 2016, vagy aki minden nap kiolvassa az egész naplót. A bejegyzések ráadásul jelentéktelenek és nem ütnek el különösebben a többitől sem, olyan keresőszavakra optimalizálva, mint van, nincs, tegnap, ház, ír, kéz, én, levegő. Így minden adott, hogy a világ és saját magam számára is örökre észrevétlen maradjak.
[Ezt a bejegyzést 1-en olvasták.]
- Mit csináljak az ismerősömmel, aki véget akar vetni az életének? Nincs egy ilyen inverz segélyvonal, ahol, ha megadom a számát, felhívják és lebeszélik?
- Nem sajnos, mi bútormozgatást nem vállalunk.
- Akkor mit csináljak?
- Beszélje le.
- Biztos, hogy már többen beszéltek vele a közelebbi barátai közül, de még mindig öngyilkos akar lenni.
- Hívjon fel valakit, akit szeret és beszélgessenek.
- De nincs társasági hangulatban, nem fog telefonálni.
- Hívja ki hozzá a mentőket.
- A mentőket?
- Vitesse be.
- Á! Bevitetés. Az mindig jó, ha rossz kedved van.
Nagy érdeklődésre számot tartó dolgok... sok minden és sok mindenki tapad hozzájuk. Minden pop lesz! És ára van!
„A világ képe sokszor elhúzódik a szavakkal való közölhetőség köreiből..." - mondta az osztályfőnököm.
Érdekes, ahogy önértékké vált a terjesztés. Mindegy, hogy mit.
"Büszkeséggel tölt el, hogy a birtokában vagyok valaminek, aminek tegnap még nem voltam."
Egy felmérésben nőket kérdeztek meg, hogy akarnak-e menstruálni, és ha igen, milyen gyakran találnák komfortosnak: háromhavonta, vagy esetleg csak évente kétszer, vagy egyáltalán nem. Újabb isteni magatartásforma, minden a végtelen lehetőségek, igények és szolgáltatások tartományába utalva.
(Engem a közgazdászok és üzletemberek azért nyugtatnak meg, mert aggályoktól mentesen képesek az ilyesmire. A tudosók náluk sokkal lassabban haladnak.)
És ha Ézsau is inzulin rezisztens volt? És azért mondott le egy tál lencséért az elsőszülöttségi jogáról? Hogy lehet elítélni valakit, amíg nem tudjuk, hogy nem inzulin rezisztens-e? Dietetikusok már biztos felülvizsgálták a Bibliát.
Margócsy szerint Petőfinél is csak szerepjátékról van szó, amikor elítéli azt, (a)kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete.
Régen bárányt áldoztak, most magunkat áldozzuk fel a bárányért, idén az állatokért vállaljuk a hősi fehérjehiányt!
Ez egy mai életérzés, ez egy mai pánik! - zakatol a fülemben a nyolcvanas évek ritmusára egy mai mondat.
Ha kapok egy szöveget, hogy dramaturgiai szempontból nézzem át, a helyesírási hibákra és elütésekre fókuszálok, fogalmam sincs, mi történik a lapokon.