Meghívást kaptam szombat estére egy csillaghegyi vendégségbe. Auótval mennek, de én nem férek be, mert ott a  kutya és neki is kell egy hely.

Azt álmodtam, hogy valaki szólt, hogy szőrös a lábam, ezt így nem lehet.

Azután olyan 4 éves korom körüli magam voltam, a hangom is a 4 éves korom körüli magamé volt, és erről a vékony és félig ismereten hangról próbáltam beszéd közben eldönteni, hogy lehetett-e tényleg az enyém. Az alak biztosan az enyém volt, mert szabálytalanul vágott gomba-frizurát viselt, sötétkék garbót, csíkos szoknyát és szintén sötétkék, bordázott harisnyanadrágot - olyan szocialistát, amin két, határozott varrás fut végig a két far-rész közepén, elöl meg háromszögvonal (gyerekeknél még értem, de hogy miért gyártanak ilyen harisnyanadrágot felnőtt nőknek is a mai napig, azt nem tudom). Ezt a konkrét audiovizuális élményt valószínűleg az okozta, hogy már hónapok óta rakom át egyik szekrény tetejéről a másikra, majd onnan ki a polcra, majd dobozba, majd megint egy másik polcra, a "Juc., Balatonvilágos, 1985." feliratú kazettát, és ennyi idő alatt sem mertem meghallgatni, mert amitől a legjobban félek, az nem is az, hogy elönt a nosztalgia, hogy nyelni fogom a könnyeimet, hanem, hogy tönkrement és nem lesz rajta semmi.

Tényleg csak a filológiai pontosság kedvéért, hogy az életrajzíróim ne akadjanak fenn a részleteken: én is tudom, hogy 1985-ben még csak 3 éves voltam, nem 4. De a szürreális pontosság érdekében muszáj volt hűnek lennem az álmomhoz, amelyben viszont 4 éves voltam, nem 3.

Hiszekegy....

... és hiszek a pszichiáter arányérzékében.

Pop Ilka és Frázis Mihály.

"Ebben sem tudok segíteni."

Magyar szolgáltatók és orvosok szlogenje 2018-ban 

(2017-ben még szerepelt benne a "sajnos" kitétel.)

A macska kitolja alulról a fiókot. Mármint kihúzza nekem.

Nekem Mohács kell!

Na mindegy, lehet, hogy már lecsúsztam róla.

Nem, még nem szeretném abbahagyni ezt a gyógyszert: jó lett a humorom, sziporkázom, és a teljesítményem is a háromszorosára nőtt.

A "Jó hétvégét!" elköszönés, úgy látom, keddre csúszott.

Megértettem végre, amit Ido barátom 2010-es látogatásakor mondott: "Budapest is... don't know how to put it... seems to me somehow innocent...?" 

Jön hozzám egy kövér macska a következő két hónapra. Fehér.

Ma azt hallottam, hogy maximalista vagyok. Nem tudtam, hogy ezt hívják annak. Kizárólag így lehet elérni a minimumot. Hogy egy krétával írt klasszikust idézzek: "kibaszott kurva jónak kell lennie, különben kurva szar lesz". Ez a baj. Ellenkező esetben könnyű kézzel lemondok a maximumról, nekem sokszor a legkevésbé kurvaszar is elég.

Vajon a haikuknak, az összes eddigi haikunak volt értelme?

Hát ide nincs szükség néggyel több normális emberre, ellenben ott létkérdés! Az én kedvemért maradjatok otthon - a saját érdeketekben gyertek el! Kellemes morális dilemmát kívánok a következő évekre!

Sokkal többet menetel itt az ember, és mégis sokkal kevesebb tápanyagra van szüksége. Legalábbis az előző posztot leszámítva nem jár az eszem állandóan az evés körül. Persze az elmúlt 2 hónapban sem járt már, lehet, hogy ennek nem a környezetváltozáshoz, hanem a reaktív depresszióhoz van köze. De vannak szép pillanataim, és ritkán, de rágni is jó!