"És mit tárolsz az arcodban? Két szilvásgombócot? Vagy inkább zsemlét?"

Na, ilyen cuki a fényképész.

- főnök, belóg a keze!

- jucika, belóg a feje!

(így szólt az exhib #6)

Itt heverek a szrhrcgnmmel, most akor ez macska vagy kurva, semmit sem lehet tudni róla. 

A szájfényképész most szívgörcsöt okoz: nem fog semmit sem csinálni?  Megbízhatatlansága sokkal érzékibb, mint a munkavégzők megbízhatósága. Az űr, amit hagy, izgatóbb, mint mások életműve. A jelen nem lét erotikája már egyszer engem is elkapott: egy ideig láthatatlan voltam, és kétségtelenül sokkal vonzóbb voltam. De mivel mindenhova időben érek, nem fenyeget a veszély, hogy szerelmes másba legyek, mint a föld fölött egy méterre késő, vagy soha oda sem érő szájfényképészbe.

Van egy olyan kisugárzásom, hogy nem érek rá.

Amilyen szűkös a felfogás és szétesztétizált ez a szétzilált világ, az esti kérdést is magamra vonatkoztatom: minek rajzolom fel, ha utána lemosom, minek mosom le, ha újra felrajzolom.

Fényes, Kati! Fényes. Húzza a horizontális narancssárgákat, kiment a divatból, de az ősharmónia húzatja a vonalat, a szuprematista meghalt, mégis itthagyta a sohasem tapasztalt nyugalmat.

Mindig volt a hűtőben Túró Rudi, és nem laktunk hárman egy szobában. Egyedül laktam három szobában, ettől ez a beláthatatlan tér- és forma fetisizmus. Amikor persze kellett: osztálykiránduláson, egy holdágyban tizenhatan, de nem baj, egy lányszobának még mindig jobb szaga van. Most klaffog a csizmám, de mondjuk, ha (etessetek) kérek, kapok süteményt, és télen ez a lényeg.

Nem képekben gondolkozom, hanem  összeszorított kezekben, meg egy fordulásban. Ébresztőórában. Éjszakában.

2004 - december végén még nem volt tudomásom az új bekezdés elviselhetetlen nyitottságáról, csak odasétáltam.

A zenei elbeszélésben a második bekezdés túl széles utat nyit, ez nem az az út, amelyik a narancssárga falú ház mellett, a behavazott utcán visz, mellém sodorja a kedves keresztényt, hogy együtt vegyük be a zenei gyűjteményt. És hagyja, hogy érezzem a januárba csúszó, csalfavakreményt, ez nem az.

Szinte csak a rend kedvéért említem meg, hogy Pálfi miatt egy sertés üldözött, egész a kamráig - nem győztem a vendégek előtt szabadkozni. Ez nálunk így szokott lenni - mondom két lihegés között. De érzem, hogy nem ez foglalkoztat. Valami van a disznó mögött.

Nem elég, hogy publikus vagyok, de magamban beszélek.

Trillevip. Lecsavarta a fűtést. Utána kiáltottak, de elmenekült. Sötét úton a saját szobáig, az álomittas ágyig, elfelejteni a csavarás éberségét, visszacsúszni. Úgy tűnt a hangnak: mint a mesében, vigyázni kell, nem szabad zavarni, ha hangosabb szót hall, elillan.

Jól esett, hogy most nem az ikertestvéremhez, Julihoz hasonlítottak, hanem Alízhoz, egy szerencsétlen porcelánbabához.

Ha egyszer magasabb poszton leszek, akkor is mindig a népből való leszek, a saját főszereplésemmel bemutatott darabra is jegyet veszek, minden sort végigállok és a kakasülőn ülök, egy oszloppal előttem.

Visszatérek kicsit a porlepte professzorok és a halva született tanársegédek közé. Remélem a legjobbakat. A sorban rosszarcú fiatalok állnak, lincshangulat uralkodik.

Minden nap bemenekülök a Futrinka utcába, ott mikró is van meg a vécé mögött váltócipő. És jóval kevesebben vagyunk.

Fekete szilánkok voltak a talpam alatt, előrébb fenyőmagon lépdeltem. Ilyen tágas estém volt, a galambok is távol maradtak a sötét fényű térről. Kareszka mellém guggolt és magyarázta, hogy kell fényképezni a szemét behúnyó fényképezőgéppel. A gép olyan arcot vágott, mint Magritte Szeretői, így viszonyult a világhoz és önmagához: egy fényképezőgép alakú tárgyhoz. Így a halott fényképezőgépet támasztó kezemhez - kicsit tehetetlen, de nem rossz. Ahogy egy ilyen ölemben fekvő kislátószög, nem okoz problémát a lencse hiánya meg a minden képre telepedő, obligát szürke hártya.  Nem tudok exponálni, de tőled meghallgatom a magyarázatot, gubbasztok, de nyitott vagyok, nyitottan hallgatok. Felszállnak a galambok, felegyenesedem ezt lefényképezni.