A tépett lelkű szerkesztő szürreális beszédfoszlányokban szólít fel a kritika átszerkesztésére, valahogy így:

Ó, ha ezt a pár sort - Istenem, mi lesz, ha a fejemre esik egy tégla? -, hogyha azt is megírnád róla, hogy - ...a félelem...a szorongás öl, butít és nyomorba dönt -, hogy ő jó - ...és akkor álmomban közeledett felém az anyám - és nem csak azt, hogy ő rossz. Kérlek, használj több pontosvesszőt - mert kiszakad a lelkem... - és gondold át - nem tudunk megbírkózni a múltunkkal...-, hogy akarsz-e nekünk írni, mert ha igen, akkor - Istenem, segíts! - legyél átgondoltabb.

P.-nek mindig adódik egy-egy lényegbevágó hozzászólása:

"A Dávid Ibolyával meg mintha az elevenembe szúrtak volna, mert ezt álmondtam valamikor 2005-ben:

Egy ekhós szekéren utaztunk, elég kilátástalan volt a helyzet. Dávid Ibolyának két felsőteste volt, az egyiket az ölembe hajtotta, és én próbálkoztam barátkozni ezzel a ténnyel, meg vele is.

Ugye, elképesztő. Azonnal felkaptam a fejem. Meg hogy mindkét álom az Ibolya testével kapcsolatos. Valami lehet emögött... a teste mögött."

Állítólag az embernek azt a fajta halat érdemes fogyasztania, ami az élőhelyén leginkább előfordul, mert az van rá a legkedvezőbb élettani hatással. Tehát hiába egészséges a tengeri hal, ha nekünk nincs tengerünk. Ez a hal tehát nálunk a disznó.

Tegnap éjjel meg Dávid Ibolya gyakorlatozott a bordásfalon (mindig mondtam, hogy egy más világ), aztán az anyai nagyapámtól kaptam egy nagy zöld üvegben ásványvíznek álcázott kölnit. Nem lehetett nagyon értékes, ha ennyi volt belőle. A nagypapa ráadásul tudvalevőleg rossz ajándékozó, valami tehát mindenképpen sánít ebben a történetben.

Éjszaka Londonban jártam, a meleg esőcseppekre emlékszem, és arra a megnyugtató érzésre, hogy nem vagyunk áldozatok, mert itt mindig mindenkire esik az eső, de enyhe az idő.

Mára befejeztük a rombolást, jó éjszakát gyerekek.

Édesanyám bevallotta: előnyei is vannak az apámhoz hasonló autisztikus személyiségekkel való együttélésnek: somindent csinálhat büntetlenül, hiszen úgysem veszik észre. Igaz ugyan, hogy ha szeretné egy élményét megosztani a másikkal, éppen úgy magára van hagyva, szerinte azért ez mégiscsak az autonómia egy foka.

Én erről sajnos mást gondolok. Pedig valaha hány szemrevaló autista állt sorba a portámnál!

Mindenkinek megvan a magánpatológiája. A tiéd se meghatóbb, mint az enyém.

Ma megkérdeztem, anyám milyen tárgyakat vágott  apámhoz tegnap. Hogy koppant, puffant vagy csattant-e.  Azt mondta, könyveket. Keserves ötletínség, nade ilyen tárgyi kultúrában! Hol a porcelán tarajos sül, a vakegér meg a zsírosdeszka? Lesz hova fejlődni.

Tömény föld és sár, amit a poharakból nem győzök kimosni, a földből poharanként négy cigarettacsikket bányászok ki - a pohár üvegfalához még hozzá sem értem. Szar munka, jobbat akarok. Kevésbé archetipikusat és önkénteset, társadalmilag szükségeset. Ez a mocsok annyira fölösleges!

És közös magasba emelkedés, majd családi szárnyalás helyett: ők még csinálnak egy utolsó tyúkrepülést, én meg nézem idelentről.

Ljudmila hosszan taglalja az idegrendszeri gyengeségben szenvedő, középszerű költőnő tragédiáját:  attól még, hogy valakit éjjelente ver a víz és álmatlanság gyötör, nem lesz tehetséges.

A te korodban már máshogy illik szenvedni.

Számolnak a tömeggel. Hogy elébe menjenek a bajnak, mosdó és büfé áll a várakozók rendelkezésére, monitorok színes adótörvényekkel, fitness terem, játszóház, orvosi rendelő. Sehol egy árva botrány, egy görbülő száj, idegesen felakrobatikázott szemüvegek, vagy csak egy fél rossz szó. Kiegyensúlyozott, jóllakott, megkönnyebbült, tájékozott, ellátott, kisportolt ügyfelek várakoznak, békés egyetértésben egymás mellett. 

Két német nővel utaztam a liftben - látszólag megtanultam viselkedni, kellemes mondatokat mondani és jó helyen kiszállni. A valóság azonban nem ilyen pedáns: rossz helyen szálltam ki, és hiába mondtam helyes, közepesen vidám és társadalmilag elfogadott mondatokat, a tévedésem megint mindenki számára nyilvánvalóvá vált.  A meszes falak, az átépítésre váró, tágas irodai csigalépcsőház és a padlóba olvasztott gumiabroncsok között, a legellenszenvesebb anyagokkal való találkozás után, vissza kellett térnem a lifthez, hogy szégyenszemre újra induljak, és elölről kezdjem a keresést. Udvariasan visszafáradtam hát a zérusra. Valahonnan mindig előtűnt egy német nő segítőkész árnyéka, de én tudtam, hogy ez nem segítség, hanem kritika.