Egészen vad ötleteim támadnak, egymásnak ellentmondók és gátlástalanul tavasziak, és ahogy így vadulok, felveszem a fél pár zoknim. Ahogy a pamut súrolja a száraz sarkat, azonnal helyrebillen minden: egy fél pár zokni elképesztő realitásérzéket kölcsönöz az embernek. 

Nyúljatok ki érte ti is!

Kétgyermekes APA szeretnék lenni. Szeretnék sokat játszani és közben kiteljesedni a munkámban. Nyilván rendesen keresni is kell a két gyerekre, ami megterhelő. Ha nem bonyolódom bele testileg, mindenesetre kisebb a komplikáció esélye. 

Az emberek szeretnek utazni. Mind ábrándoznak. Még azok is, akik nem tudják. Jók, ahogy kinéznek az ablakon.

Nehéz ez. Eléggé be van ragadva.

Jól el van akadva. De valami előbb-utóbb csak megváltozik. 

Próbálkozzon tovább! Hiszen nem árt.

Nem is segít, igaz.

Tizenkét ezer. 

(Magának csak öt. Egy ilyen szerencsétlen, elakadt embertől biztos nem kérnék el többet.)

Minek ez a melegek és autisták legitimálásához szükséges zseni-mítosz? Melegnek vagy autistának lenni pont akkora defekt, amit csak zsenialitással lehet és kell kompenzálni?

Reszkető agár a sarkon!

Be van írva nekem a naptárba, hogy SZERDA: Muki, dráma. Tehát, hogy holnap beszélünk.

Mert az, hogy a dán miniszterelnöknő 3 órákat alszik, az valahol indokoltnak tűnik. Na de én. Én mitől vagyok úgy oda?

Az előző hét mindig keddig tart.

Megpróbálom humortalannak és tisztafejűnek tettetni magam. NAGYON BIZARR.

Amikor arról a bizonytalan szélű felhőről, amiben élek, valaki végre kimond egy ítéletet, megnyugszom: ezek szerint van jelentése. Megítélhető! Formás. Létezik.

Egy téves ítélet is milyen fantasztikus támpont.

Most ment el a rasszista vendég. Kellemes illat maradt utána. Nincs igazság ezen a földön.

Napfényes parketta, tiszta víz. És ha elfogy, újat bontok.

A visszajelzések szerint tegnap mélybordóra váltott az aurám, de már mindennek vége, újra kék.

És aszkézis haladóknak vette át a helyét. Érzelmi diéta. Tudom, hogy nem látszik, pedig nem bírom sokáig cukor nélkül.