Kemény István ápol, két apró törülközővel takargatom magam az ágyon, aztán Kemény István felesége vizsgáztat, szigorú, feketére festett hajjal a gyerekkori fotelben. Utána Kemény Istvánnal tengerre szállunk, aztán, amint lebocsájtja a csónakot, már Max ül benne. A tengerre kábelek vannak fektetve világszerte, sőt, óriás szennyvíz csatornák is kifelé ívelnek belőle, mint a melegvizes csövek Romániában, a Ceausescu-modell szerint. A csónakkal mind át kell ugratnunk ezek felett. Félek a tempótól, nem a gyorsaságtól, hanem ahogy ugratunk a világ szennyese fölött, a világ tempós mocskosságától.

Vannak itt emberek fürdőruhában, akik ennek a tengernek a partján jól érzik magukat, nyaralnak, telelnek. Vannak olyanok, akik életre termettek, akik a szennyvíz csatorna partján is elüdülnek.

Aztán Max-szal találunk egy szegletet Nagyanyám szekrényében, ahol együtt lehetünk. Közben megérkezik Sz., neki Papa íróasztala alatt biztosítok helyet, egy kis, melegen bevilágított, intellektuális zugban, hogy amíg Max-szal a szekrényben hetyegünk, foglalja el magát ott. De Max túl sok időt követel tőlem, teljesen el is feledkezem a vendégről. Max gonosz és szexuálisan kizsákmányoló, soha nem gondoltam, hogy ez lesz. Közösen egy CBA-ban találjuk magunkat, ennél rosszabbá már aligha válhat a kapcsolatunk. Sz. megbocsát az elhanyagolás miatt, de a szennytenger hömpölyög tovább.