Fellöktem valami fakeretet meg valami fémeset, valami recéset, hideget. Visszateszem, odatámasztom. Nekimentem a fűrésznek, de nem bánom.
Szólj hozzá!
Nem felejtek: 2003 - kicsiségem, gyanútlanságom. Ruhás virágom, gyógyszerérzékenységem csipkerózsikaálom. Kelni kell, a bontás épül, innentől bármi következik, van egy fémes hátú gömb: ennek mindegy, mi, ez leveri.
Éjszaka. Ha mást keresek, is azt találom, nem hagy nyugodni a nyugalmasságom. Végig az összesen, mindenen végig kell mennem: végig az iskolán és a másikon és az otthonon, nem különben a hajón. Kint meg mindenhol, a tegnapi moziban, a színésznő lakásán, a lakásomon, az iskolán és a másikon, az otthonon. Velük és nélkülük a kétezer-hármon, a kilencvennyolcon hanyadszor. Ott áll karót nyelve a G. meg az M. meg más kedvenc nevem, földbe szögelve állnak tagolni az évet, csak nekem. Nincs még egy ugyanilyen szerkezetű élet.
Félresöpörtem a homlokomból a hajam, - rám minden második nap jellemző lendülettel - lemostam az arcom, a haj és a víz, ahol találkozott, az esetlegesség bátorsága volt. [Bátran néztem bele a tükörbe: lehet, hogy erre a mozdulatomra nem kell gyógyszert szedni - azt nem, de meg kell érte szép lassan szenvedni: tíz év gyávaságra egy bátorság jut.]
A koktélokból megkapom a gyümölcsöt, ők alkoholosat isznak. Ott játszom az asztalnál, egy gyík érkezik balról és egy családi konfliktus jobbról. Később ropit és perecet kapok, boldogan ropogtatok. Sz. nagyon csintalan és tele van szeretettel: a gyümölcsöt is odaadta, a hátamat is megvakarta. Ilyen, ha neki van születésnapja? A mérleg igazán elképesztőt mutat, hogy meggyőződjünk, egymás ölébe ülünk, pisti vígasztal és egy rája simogatja a buksinkat.
alatta van, nyugodtan. nyugalmát legújabban az éjszaka hozza meg, a nappal számára ő teljesen elveszett. ha magáévá teszi a helyes szemléletet, már nem alatta: benne van, minden napszakkal jóban
Letakarítottam a piros kockás abroszt, és még ilyen szabályosat kockarendben nem láttam. Úgy feledkeztem az abrosz piros kockába, hogy csak takarítottam, söpörtem el. Figyelem? nem, csak kocka a kocka. Fehér, ha nem piros, inkább piros a kezem, mindent átgondolok két kocka között. Ha egy foltot erősen dörgölök, mikor születtem, hol is vagyok. Kopik a folt, a kocka múltú asztal síkban üzen: hol voltál, mit tettél, mikor születtél. A asztalon káprázó sótartó nincs már itt, nincsen a folt. Mire felemelem mind a két kezem, a sótartót a folt helyére teszem, beleveszett a kocka a kockavilágba.