Most olyan vagyok újra, mint a gyerekkorom. Hason csúszom a padokon. Mindenre felmászom, mindenen végighúzom. Jól éreztem magam: regreszzió következett. Felvettem ... magassarkúját, kifestettem a szám, végigbukdácsoltam az asztalon, egy fátylat húztam magam után. Egy függönyt csavartam magam köré, poros, szürke, légyszagú függönyt. Persze szépen világítottam benne: a libidó tárgyat keres! Konnektornak akartam öltözni, de az nem nőies.
Most olyan vagyok újra, mint a gyerekkorom. Hason csúszom a padokon. Mindenre felmászom, mindenen végighúzom.
nem is gondoltam, hogy ez egy ilyen csillag
csillag csillag csillag csillag
mára újra képes vagyok az "s" és "cs" hangzók viszonylag szabályos ejtésére
a zoknim a talpam alá gyűrődött, a cipőfűzőm kúszik a földön. jégfényű tér volt télen, most tompa az éles hajnali kék. nem alszom, inkább felkerekedek, utcákon sétálok keresztül. valaki madarat etet, hollószárny suhan a fejem felett. kékfényű, nyugodt, hajnali véglet, végre lehet egyedül, elfelé menet. végre belesimulni egy kérdés helyett, egyenesen bármerre folyékony, kék menet.
Ritkás az aljnövényzet. Csak egy-két zokni van elszórva, hiányzik ez, ha nem nézek oda? Mindjárt kiderül. A pehelysúlyú birkózót értetlen veszem körül. Tavaly azt találtam mondani, hogy minden nem papírvékony test csak tévedés, a természet ajándéka, de nem nekem. Némelyik papírvékony test is téves, annak bizonyul. Téves az enyém is, bármilyen. Az is az: vagyok a természet tévedése vagy a természet a tévedésem félreértése. Ez itt egy pehelysúlyú, buta játék, macskaperspektívából. Az egységért még teperni kell, most én csak ezt látom. Ezt: nem, amit látni kell, hanem a sarokban a port vagy a zoknit a szék alatt, csupa apróságokat.
apróságokat
Miért végződik minden egy matracon? Mentsétek meg a fiúkat a közös munkától!
Női operatőrt, női világíosítót, női asszisztenst, női animátort! Női gyártást! Női producert! Tanárnőt! Színésznőt!
Női ápolót, pszichológusnőt! Kitartást. Rendszeres munkaidőt!
megeszem, hogy ne akarjam többet megenni szétszedem, ne lépjek hátra a szétesésétől belegyalogolok, hogy tudjam, mi van ott. megbetegítem, hogy ne féltsem a betegségtől, soha nem kell többet óvatosnak lenni. vadul próbálom az időt, legyen mindig jelen
Fiam, fiam, miért vagy ilyen gyáva? Hogy fogsz így megtanulni harmonikázni? Nincsen benned semmi kitartás.
Peregnek a szájából a tízfilléresek. Könnyű, amit mondasz, szedd össze. Vagy hagyd, leghajolok én érte.
Ez már nem érdekel (távolabb: az), itt tíz év alatt összeszedett sértések visszhangzanak. Ahogy minden visszalépésben minden visszatér. Visszahangzik, ami egyszer ideér. Volt itt sérteni hang és fény. Belső hallásomtól kísérve csalódom, de mindenek felett rosszul látok el. Az optikai tengelyben most is bizonytalan vagyok, itt homályos én, ott elnagyolt rémalakok. A sértés azonban kontrasztos, igen határozott.
Ez a tétel (örök visszatérés) visszhangzott hajnal után a fülemben, lehajtottam a párnára a fejem: és olyan kristálytisztán hallottam a művet, hogyha énekelek, hibátlanul visszaadom a kottaképet.
Éjszaka, egy idegen sátorban, beszorítva az olvasatlan irodalom és az érdektelen ismeretlen közé
Földbe vájt üvegkoporsó a sátram, benne ismeretlen borítók, megtervezett könyvek, sátor ablakában világító lélek. Idegen a föld belseje nekem, bár hetven évet éltem. Benn a házban meleg, sárga fény és egy lány, Killa, aszexuális, passzív támadás. Akkor jön, amikor az élet legjobban hiányzik, és épp érzéke van az időnek hozzám.
