Ma még csak banánt eszem az utcán és képzeletben táncolok,  ide meg oda rakok, fésülködöm, telefonálok, belemondják, holnap hogyha harcolok, a hajamba nyúl a francia újhullám akkoris, eszter megmutatja, hogy mozogjak, kire nézzek. Övé a látás fölénye, enyém a játék szembeötlő szemtelensége és két lábon járó, kitartó szégyene, hogy mindent felveszek, amit rámdobnak, és mindent elmondok, mindent megeszek, amit a számba adnak, és mindent megoldok, ha elvárnak, megváltoztatnak és gombostűre szúrnak.

Szemkontúrja nélkül veszélytelen macska valaki halszagú bajszát kergette, homorú, domború kedélyállapotban figyelte még egykor, mikor néz ki púpos ablakán a gazda, de elbaszta,  ott maradt az asztal alatt, csíkos vérbe fagyva, önnön bajuszán  járt táncot a romlott szardellapaszta.

Még mindig az asztalt kell megfogni, hogy elhiggyem, hogy itt vagyok, vége az ékezetdiétának, a feladat szerinti nyárnak. Boldogan jönnek, aztán elmennek, most már nem várnak, a koszban is helye van a rendnek, mindennek szép sora, nem tudni, hogy mit sugárzom, de még a csontjaim közül is csokoládét osztok, nekik hoztam. Kakaóporral a homlokomon, kilencven százalékban nemesen ébredek. Olyan ritka, hogy nem a hasamon csúszom, hanem hosszú távon a két lábamon lépdelek.

Olyan nagyon megszerettem,  kosz nélküll fel se ismerem az üvegem, a tubusom, a késem. Azt hittem, hogy úgy majd jobb lesz, de nem törlöm le mégsem. Mindent, amire szemet vetek, szalvétával fogok meg, mert mind szeretem, mind megeszem, le se mosom a kezem,  ha ragyog, fel se ismerem, kosz nélkül nem a kezem.

"Szeptember hatodikan megyunk haza, szar az egesz. Otthon majd borozunk. Ezt a keritest itt megtamadta a racoon."