Még mindig az asztalt kell megfogni, hogy elhiggyem, hogy itt vagyok, vége az ékezetdiétának, a feladat szerinti nyárnak. Boldogan jönnek, aztán elmennek, most már nem várnak, a koszban is helye van a rendnek, mindennek szép sora, nem tudni, hogy mit sugárzom, de még a csontjaim közül is csokoládét osztok, nekik hoztam. Kakaóporral a homlokomon, kilencven százalékban nemesen ébredek. Olyan ritka, hogy nem a hasamon csúszom, hanem hosszú távon a két lábamon lépdelek.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.