Azt álmodtam, hogy terhes voltam, de nem volt hasam. Nem vettem észre, hogy eltelt kilenc hónap, senki nem szólt. De már nem volt visszaút, tudtam, hogy perceken belül gyerekem születik.
Szólj hozzá!
Üres fülkéket találtam sorban, vagy mindegyikben egy ember, úgyhogy inkább olyat kerestem, amiben senki sincs. Valami farmerkabátos nő beterelt egy családot. Oda se mertem nézni, fejemen a fülhallgató. A jobbomról élénk érdeklődés, a lábamon a keze. Traian: "Ez olyan, mint a Marié, nekié volt illyen vékon a lábo." Szemből Nicolae magyaráz: "Már egy éve nem volt asszonal, szegén, most látja, hogy olyan vagy. Hogy hívnak?" "Julinak." "Brulia, az szép név. Voltál már lefekünni fiúval?" "Ilyet nem szoktak kérdezni." "A román fiúk szoktak. És hova mész, Brulia?" Átellenben Mircea, védelmébe vesz. Mondom: "Én csak nyugodtan szeretnék utazni, csak azt szeretném, hogy hadd utazzak nyugodtan." Traian felröhög: "Nyugodtan? Nyugodtan majd a koporsóban. Addig élni, menni, forogni kell." "Igaz." "Van nálad telefon?" "Nincs." "Valami más van nálad? Valami csak van nálad!" Meneküljön, kisasszony - siettet Mircea.
Te zkfhkb vagy? Akkor te mindent fel tudsz használni.
Igen. Ilyen szép tapasztalatot régen szereztem.
Ha beszélgetünk, nemcsak sejteni lehet, nemcsak, hanem tudni is! Előbb is szólhattatok volna, persze el voltam foglalva. Olyan bomlott tempó, amilyet még sohasem láttam. Lassan most már aludni kéne. Ki gondolná, hogy a kurvázó kokainista csendesen átölel? Nemcsak hanem is, reggel. Három napja fenn, még mindig Automatic Gestalt, Mr. Sunbeam, Tape Me. Romlott munkamorál, kacagás, hó és halál.
Végigálmodtam a lexikont is, a nagy enciklopédiát A-tól Mar-ig, minden oldalra a világot raktam és minden lapon az álom köszönt vissza. Betűk sorakoztak az üres lapon és nem olvasták ki. Én csak odaírtam, nem volt referenciája sehol a világban. Csak az álomlexikonban találtam valamit, addig néztem, amíg álom nem maradt egészen. Ébren pedig mindig csak éberebb vagyok, minden születésnapot tudok, minden kettős nevet, minden fordulatot. Pontosan figyelek, örök jelen vagyok. Élni nem érek rá, szócikket álmodok.
A meztelen színész behúzta az ajtót. Odakészített nekem egy fotelt a fürdőszobába, tekintetemet magára irányította és beleült a kádba. Lehet, hogy színház az egész fürdőszoba és színész benne miden férfi és nő, nekem ez most mégis zavarbaejtő. A bundát magamra veszem, arcomba húzom a prémet. Nem ez a szabadság pillanata. Az ölemben egy tál mazsola. Mennem kell a következő fürdőszobába, siess a mosdással, itthagylak meztelenül.
Érzem a tökéletesség hibáját. Nyilván nem a világításom miatt, hogy túl jól vagyok megvilágítva messziről, de jól látszanak a bőrhibáim közelről.
Ez az az autisztikus fajta világítás, amiben nem tudja felmérni, hogy más is tökéletlen (hiába látja), és igazodásnak azt képzeli, ha tökéletessé válik (mint a többiek).
Ha mindenki olajozottan működik - nekem a tökéletességre kell törekednem, hogy beérjem őket. Nekem mindig a villanyt kell kapcsolni.Tökéletességet akarok, de tudom, hogy nincsen csak-Egy (nincsen, csak Egy). Infantilis vagyok.
Ez az infantilizmus bénító, akadályozó, egy elérhetetlen cél lebeg benne. A többiek infantilizmusa nem ilyen gyökeres, más természetű. Melléktermék, amiről csak konstatáljuk: van, de már valamilyen működést jelez.
Gyökeres infantilizmusuk hiánya tökéletessé teszi őket a szememben. Emberien tökéletlenné. Céljaikban tökéletessé.
Ezekről a dolgokról nem tudok semmit.
Ezekről a dolgokról nekem nem mondtak semmit.
Gondolni, képzelni, félrevisz és mellébeszél, tilos. Én kértem, hogy ne az váltson meg, inkább megcsavartam, ideje betérni végre egy imára, sütni valakinek, lehajolni mélyre.
Mindig az a vége, hogy Maradok őszinte híve.
Most olyan vagyok újra, mint a gyerekkorom. Hason csúszom a padokon. Mindenre felmászom, mindenen végighúzom. Jól éreztem magam: regreszzió következett. Felvettem ... magassarkúját, kifestettem a szám, végigbukdácsoltam az asztalon, egy fátylat húztam magam után. Egy függönyt csavartam magam köré, poros, szürke, légyszagú függönyt. Persze szépen világítottam benne: a libidó tárgyat keres! Konnektornak akartam öltözni, de az nem nőies.
Most olyan vagyok újra, mint a gyerekkorom. Hason csúszom a padokon. Mindenre felmászom, mindenen végighúzom.
nem is gondoltam, hogy ez egy ilyen csillag
csillag csillag csillag csillag
mára újra képes vagyok az "s" és "cs" hangzók viszonylag szabályos ejtésére
a zoknim a talpam alá gyűrődött, a cipőfűzőm kúszik a földön. jégfényű tér volt télen, most tompa az éles hajnali kék. nem alszom, inkább felkerekedek, utcákon sétálok keresztül. valaki madarat etet, hollószárny suhan a fejem felett. kékfényű, nyugodt, hajnali véglet, végre lehet egyedül, elfelé menet. végre belesimulni egy kérdés helyett, egyenesen bármerre folyékony, kék menet.
Ritkás az aljnövényzet. Csak egy-két zokni van elszórva, hiányzik ez, ha nem nézek oda? Mindjárt kiderül. A pehelysúlyú birkózót értetlen veszem körül. Tavaly azt találtam mondani, hogy minden nem papírvékony test csak tévedés, a természet ajándéka, de nem nekem. Némelyik papírvékony test is téves, annak bizonyul. Téves az enyém is, bármilyen. Az is az: vagyok a természet tévedése vagy a természet a tévedésem félreértése. Ez itt egy pehelysúlyú, buta játék, macskaperspektívából. Az egységért még teperni kell, most én csak ezt látom. Ezt: nem, amit látni kell, hanem a sarokban a port vagy a zoknit a szék alatt, csupa apróságokat.
apróságokat