Ne kedvetlenítsen el, hogy nem jutottál könnyen a próbafülkébe (én is dőlve próbálok). Ne ijesszen meg, hogy a ruháid inverzét látod, és a fülke függönye is hideg színű, bárki belát. A hölgy a disznószín köpenyben készséges, mintha a vécé előtt ülne, pénzt szed, de a székre tett férfifejet a fal felé fordítja. Te is fordítsd csak el a próbababát, hogy elférj a fülkében. A férfi sem néz, és a hölgy jót akar.
Meg van győződve róla, hogy mindent tehetetlensége tetőpontján, önkéntelenül végzett. Megnyugszik. A nagytakarítás vagy éppen brutális találkozás segítségére van, az emeleten hogy újra sajátjának érezze. Azonban nem jelenik meg, csak részleteiben. Már ha egyszer, egyszer csak elfogy, átmegy. Nincs egyedül, tele a gang, mindenkinek a saját látványa domináns. Nem ő azonos, a megnyilatkozó szép kezei. A tárgyakat hol egyértelmű, hol jelenléte nélkül érvényesíti. Egyenrangúan gyors és lassú, ennek megfelelően hangos és halk, adjátok nekem a munka ritmusát és szépségét.
Nem kelek fel. Iszom egy kortyot a jó meleg italból. Jó meleg nyúlszőrrel takarózom, jó meleggel, egyetlen hellyel takarózom. Lustán a bögrével magam megismétlem, szívesen iszom. Félreolvasom, amit félre nem értek, meg félrebeszélek. Meg félre, de holnap oda sem érek, maradok veszteg, egyetlen nyúlszőr alatt folyamatosan aludni térek. Éjszakákon fordulok értetlenül át, reggelente keresni az ágy alatt egy hétről délre átállított ébresztőórát.
Mennyi idegent a hátam mögött hagyok. Borzalmas vagyok, ahogy így tagolok. Éjszaka van és hallgatni kell rá. Elkapom a nekem szóló feketeséget és megvonom tőle az ígéretet. Ráteszem a kezem a szent könyvre, egyedül porosodni hagyom. Aztán csodálkozom, hogy én is ilyen zaklatottan porosodom. Az éjszakai lét kertjében nekem van csak hely, de nem szép a kert, ilyen kertem van, idestova bejárhatatlan. Nem akarok semmit sem keresztülvinni a kerten sem.
Édesség. Olyan hízelgő, hogy így gondoltok rám - hogy rám gondoltok így, csak egy kicsit fasisztoid. A többiek? Hogy is gúnyolódhatnék, hiszen én sem vagyok kevésbé gúnyolni való - egy margarinkocka van az ágyamra dobva. Karalábé lóg ki a táskámból meg egy-két biosütemény, keresem a babát mellém ültetni, a süteményt a kedvemért megenni. A joghurt az orrom hegyén ars poetica, ahogy a fekete csizma, a hatalmas szoba. Három nap és éjen át olvasok egyetlen novellát, amiben a nő elindul, a háziasszony hazaér.
P. derékig állt a vízzel telt ágyneműtartóban. Egy türkizkék harisnyanadrág volt rajta, ami nagyon jól állt neki, középen állt és terelgette a vizet a fakeretek között. Kérdeztem, hogy szokott-e ez így lenni, mondta, hogy igen. Átmentem a másik szobába, hogy megnézzem az ágy használati utasítását, de nem találtam benne vizet; egyáltalán, olvasni sem volt különösebb értelme, csak azt vettem észre, hogy kemény fedelű a könyv, részletes a használati utasítás, de nem az ágyra vonatkozik.
"Leányfalu strandja mellett haladtunk el, megdobbant a szívem, végre történt valami számottevő." (Egy nő került mellé a kocsiülésre, egy idétlen tárgy helyett. És ez tényleg ilyen, hogy megdobban az ember szíve, ha történik végre valami számottevő, minthogy a szemét helyett hirtelen egy másik ember van mellette.)
Szedték ki a szálkákat a torkomból, pikkelyét vesztett, tátogó hal, egy fejszényi figyelem az érdektelenségben, amibe fulladni akar. Ami most van a házamban: fényesedő szálkasor, öreg halász meg a tenger, hideg, nyálkás tanulság.
Reggel a kékülő szobából felkeltem, a hársfateát feltettem és - minden kezdődik elölről - újra óhatatlanul derűlátó lettem, késsel meg vajjal a kezemben. Felvettem, átmentem - minden kezdődik elölről - a derűm óhatatlanul, ha nem is végtelen, egy emberöltőnyi. A zuhany alatt ásítozom és nem csoda, ha tompa vagyok, mert olyan meleg a víz, hogy felszállnak a körvonalak, aztán mindenkit hidegen hagynak. Vöröslő fejjel a zuhany alól kiléptem, a vasárnapot elkezdtem.