"Mici néni ugyanakkor teljesen őrült volt. Ültünk társaságban, finom emberekkel, professzorokkal, írókkal. Egyszer csak Mici néni letérdelt, teljesen váratlanul térdre vetette magát, és azt kiáltotta:
Csak egy vajas kenyeret a szegény özvegynek!
Ő nem volt se özvegy, se szegény, de hoztak neki egy vajas kenyeret. Volt egy nagy retikülje, és abba úgy, ahogy volt, betette. Nem hajtogatta össze, csak úgy a vajas felével bele."
Rózsaszín holmikban ülök a horvát és az olasz tengerparton, 2000 és 2003 között, mögöttem a tiszta ég, a csillogó Reichstag és halat eszem az egyszemélyes, tengerparti asztalnál. Egyidejűleg messziről nézem az evésemet, az okosabbik tenger felől. Látom, hogy bele vagyok feledkezve, fel se nézek, arcom átadom a halnak. Az arcom más, sokkal jellegtelenebb, mint azt korábban mondták nekem. Nem tudom, a frizura teszi-e, a rózsaszín holmik vagy az okosabbik tenger, de nincs már bennem semmi megható, közönséges lettem.
Nem látom még pontosan a száműzetésem értelmét.*
*A száműzetés szót a Nils Holgerson-ból tanultam meg, ott Szmörét száműzték, a rókát. De a Szmöre ludat lopott.
* Update: Virág a pitchingen a házimunka hipnózisáról beszél és a főállású háztartásbeli Klára kiugrási kísérletéről.
Az autó légüres terében a műszerfal veszi át a test szerepét, és amikor valaki hozzáér a pios-zöld gombokhoz, mintha a mellkasomat csiklandoznák, kacagom kell. Az egész testi élmény az autó kitágult terében, a levegőben történik. Még soha nem voltam jelen test nélkül! - kacagok lebegve. De a többiek is nagyon könnyűek, csak az érzékeik és a hangjuk van jelen. Az Erzsébet híd alatt hajtunk át, és van itt nekünk ez a csodálatos, multifunkcionális testi műszerfal a nyolcvanas évekből.
És az úton, Bad Schandaunál ezrek tapadtak az alaküveghez. Engem otthon felkészítettek, hogy nézzek ki az ablakon, de másokat is vonzott az álmos vízfelszín és az igazoltatás. Erdők a domboldalon, a német határ óriás virágzó brokkolija és hatalmas önbizalommal megáldott házak a brokkoliba beépítve. Azt, hogy magyar vagyok, csak később vette észre a határőr, persze az is lehet, hogy a tengerész öltözetem miatt, de innentől nagyokat kacsintott felém.
Azóta a konyhaasztalon megpillantottam egy további akciós kés-szett szóróanyagát. "Akciós kés-szett", Szűzmáriám. Még szerencse, hogy tudok hátrafelé nyilazni.
Azt hittem, regényeket aludtam át, hogy lepergett egy élet, amíg én a kanapén feküdtem, most mindent, amit elfelejtettem, kipihenek, de csak másfél órára aludtam el.
Ilyen kamikáze akciót még soha nem hajtottam végre. Mégis mit gondolok, mi lesz? A három és fél évvel ezelőtti gondolatokat próbálom előbányászni, majd azokat elmondom pénteken. Ezt adjam elő? Hogy elfelejtettem, mit akartam mondani három és fél éve? Amikor ez a menthetetlenül rossz ötletem támadt?
Tizenegy évesen kezdtem vasalni. Ekkor fedeztem fel a simító ösztönt (ezt azóta is mélyen elfojtottam - a vasalásnál nincs fölöslegesebb házimunka). Tizenhárom évesen aztán mosni és teregetni kezdtem - amióta teregetek, kristályosodott ki előttem életünk ciklikus természete, viszonyunk a szennyeződéssel, a tisztulással, változással és állandósággal. Az az érzésem, nem azért lettek a házimunkával a nők megbízva, mert nem képesek másra, pusztán mert biológiai okokból elemi viszonyban állnak a körforgással.
A nő művészek kreatív képességeiknek köszönhetően felmentést élvezhetnek az irgalmatlan egyhangúság alól: időről időre autonóm módon megörökíthetik a mosást és teregetést. Itt van mindjárt a teregető blog. Itt meg lehet énekelni a fehérneműk kopásával, a foltok keletkezésével, majd eltűnésével, a ruhaméretek változásával, ruhaneműk szegényeknek ajándékozódásával illetve végleges felmorzsolódásával eltűnő életet.
