A. megmutatja az új piros cipőjét, a bárban a kőről nyaljuk fel a makarónit. Ehhez Becz Dóri is partner, de én sem érzem, hogy elmúltam  kóser. Még valamit eszem. A. megmutatja a másik piros cipőjét, szép. Aztán elvisz egy előadásra, ahol a diákok héliumot lélegeznek be, különböző formájú palackokból. Egy óra van, az előadó a szopásról beszél. Amikor valaki nyíltan reagál, úgy tesz, mintha meglepődne, cinkosan kacsint. Várom, hogy hozzám is elérjen a héliumos mikrofon, de egyszerűen fogalmam sincs, mit fogok mondani. Ódalog ott egy Áron nevű fiú, olyan rongyos, rövid a nadrágszára, mégis divatban van, segít a lányoknak használni a mikrofont. Ide nem jön, el is megyek látogatóba, középkorú nőként - nászajándékkal, hogy ne sértődjenek meg. Mindig van valami, amit ki szeretnék köpni, a végén például összerágott marhahús a számban. Kerülőutakon, A.-tól megválva jutok el egy idős nő kacskaringós házába, de csak nézem, milyen ócska a kerítés, beljebb megyek mégis. És a hátsó kertbe érve ugyanez palota terasza, vaskos kőkorlátok, széles lépcsők a fej fölött összehajló oszlopok. Két kisasztal - ide lehetne jönni kávézni! Szólok a többieknek. Bekukkantok a szobába, ahol nyitott ajtónál az idős hölgy alszik, messze az ágyában. Mégsem jövünk, laknak, én is elmegyek most. De még leteszem az ajtóban a nászajándékot: rózsaszín csipkés és fehér tábori ágyat. A.-val liftezünk utána, izgul, hogy elkésünk, Ica néni nem jól van. Ica néni a nagymamám, és a másik nagypapám fotelében ül. Nem jól vagyok - mondja, pedig majd kicsattan. Én sem - így A. -, biztos ezért. "Az Ica néni iránti féltés diadala", A. mellett a saját anyja, ez is csak A.-t igazolja. Ekkora empátiát tulajdonítani saját gyermekünknek - ilyen hibát ne kövessünk el, mert hülye lesz a gyerek. A. beledobja a befőttes üveg tetejét a karalábéfőzelékbe.

Persze az egész akkor kezdődött, amikor Virággal és Árpival tanítás után a lakótelepi lépcsőházban maradtunk, feküdtünk és készségesen csokoládét ettünk, még az is volt, amit alig álmodtam: naranccsal töltött keserű.

"A tizenkilencedik század második felének lakberendezési stílusáról az egyetlen kielégítő ábrázolást, egyszersmind elemzést a bűnügyi regények egy bizonyos fajtája adja, melynek dinamikus középpontjában a lakás rémületessége áll. A bútorok elrendezése egyúttal a halálos csapdák helyszínrajza is, és a szobák sora kijelöli az áldozat számára a menekülési útvonalat. A hatvanas évektől a kilencvenes évekig jellemző polgári enteriőr, benne a fafaragványokkal agyonzsúfolt, óriási tálaló, a napfényt nem látó sarkok, ahol a pálma áll, az erkély, melyet elsáncol a balusztrád és a hosszú folyosók a dúdoló gázlánggal, mindez adekvát módon mindössze a hullának nyújthat szállást."

"Ez az utca

az Asja Lacis utca

- arról az útról kapta a nevét,

melyet ő tört,

mérnök lévén,

a szerzőben."

Egyértelműségemben is kétértelmű vagyok? Többet már nem fodrozódom, figyelj: nem akarok. (Azért, ha van egy kis időd, meséld el a gyerekkorod.)

Azt hittem, keres valaki a hallban, de csak a pálma, ami lehajolt. Amióta megforgattuk őket,a növények lefelé néznek. Háthiszen, marcell elhozta a filmgyárat, és a lámpák letarolták őket. Hogy ő máshogy látja a pálmát, meg én, egész termékeny. Csak tudnám: ez a szakmája vagy az ízlése. Nekem az ízlésem, de bírok a pálmával, ha kell, szeretnék még veletek halvány részekből egészet.

ágy új, nincs baj

Mivel a szerettei nem ébrednek időben, M. fogja a táskáját és begyalogol egymaga a Klinikára. Betegfelvétel nyolckor van, napját a kispadon tölti, hálóingben és papucsban akklimatizálódik. Majd délután mellé ülök a kispadra, és együtt várunk, kiverjük Szürke Mancs kezéből a vodkát. Elgáncsoljuk a sztómás nővért, akkor egy kis figyelmet kapunk. Az ebédből megeszi a köménylevest (mit evett ma), késődélután helyet cserélünk.  A Sztojanov család siratóénekkel kíséri magát a folyosón. Középen a beteg Sztojanov, akinek orrmánya van csőből, két oldalt  lógó orrú családtagok fogják az infúziót, mögötte a férfiklán. Hangos tőlük a folyosó és senki nem mer szólni. A kanyarban elhal a zengő család hangja, a keserűsót már itatják M.-mel. Egy porzó kukát húznak el előtte, fúrják a falat. A nővérek piros zoknit viselnek, és lehet, hogy mégis inkább hazaküldik koplalni. Az ágyakat nézve napos a szoba. Minden ágy között egy méter van, szép finoman le lehet fordulni róla. De a lefelé irányuló mozgásokkal vigyázzunk, a kóláját is mindig inkább állítom, mint fektetem a hűtőben, a tej az más, azt nem szereti.

Most jött be a szobámba, hazaküldték. Másodszor is, zavart a padon, hogy ölelné keblére a magyar egészségügyet.

A hallban állok, a fűtőtestnek támaszkodva, sötétben várakozom, a fürdőszobába szeretnék bemenni, de M. magára zárta az ajtót. Szürke Mancs lépéseit hallom, most fel fogja kapcsolni a villanyt. Felkapcsolja a villanyt és a fogashoz megy, vájkál a kabátja zsebében,  előveszi az üvegét, megfordul, rám néz. - Igen. (bólint)  -Igen.

Nahát. Azt álmodtam, hogy Bíró Anna ült a sarokszoba karosszékében és rám kacagott: "Én is épp ezt akartam mondani!" Aztán ma, amikor elmentem hozzá (együtt tettük meg az utat hozzá, de nem volt szabad egymásra ismernünk: ötszáz méteren át araszoltam mögötte, csak nehogy elé érjek és meglássam a kezében a politikai napilapot - órakor kell vele szemben leülnöm és ötvenkor távoznom), azt mondta: "Minek is mondom, hiszen maga is épp ezt akarja mondani." "Nahát!"- mondom. "Azt álmodtam, hogy a sarokszoba karosszékében ült és rám kacagott: >Én is épp ezt akartam mondani!<" "Különös. Én is ezt álmodtam." "Én is ezt akartam mondani."

itt ült

itt

Mellette hallgatok és mellé beszélek, beszéd közben a szemben ülő szeme mellé nézek, pedig Isten a tanúm rá, becsületes vagyok: egy-két kocka csokoládét, ha sikkasztok. Mondják, érdemes lenne egyszer odanézni, sok mindenre fény derülhet.

A minőségre a név a garancia! Peter Medak teakeksz az asztalomon, a fürdőmben Hitchcock parfüm. A keksz a fogát csattogtatja, a mester az üvegből kezét a feje fölé emeli, megnyomja a pumpát és a szoba levegője megtelik édes, illatos feszültséggel.

Komment!

Mit is lehet ehhez hozzáfűzni?

Meglepő lehet és unalmas, ha valaki sosem látja magát viszont.

Csak mindig engem, csak mindig engem. Macskákat, üres szobákat. Báltermet, fényeket, táncteret, szögeket és éleket, éjjel álmatlan vajaskéseket. Szürke hátakból konstrukciót, pasztell kezeket, iskolát se, bassza meg, de rímeket. Fölöslegesre hegyezett érzékeket, büntetésül szembe dörzsölhető paprikaeret. De most szeretném feltenni, hogy, mi lesz, ha hogy macskát küldök a naplóra, hogy megtörjem az állhatatos fehéregeret.

- Volt az a kiállítás a képeidből. Nem tudtad?

- Nem érdekel.

- Persze, ha túl közel van az emberhez valami, az nem érdekli.

- Vigyázz, fel fogod dönteni!

- Persze, ha túl közel van, nem érdekli az embert.

Ne kedvetlenítsen el, hogy nem jutottál könnyen a próbafülkébe (én is dőlve próbálok). Ne ijesszen meg, hogy a ruháid inverzét látod, és a fülke függönye is hideg színű, bárki belát. A hölgy a disznószín köpenyben készséges, mintha a vécé előtt ülne, pénzt szed, de a székre tett férfifejet a fal felé fordítja. Te is fordítsd csak el a próbababát, hogy elférj a fülkében. A férfi sem néz, és a hölgy jót akar.

Meg van győződve róla, hogy mindent tehetetlensége tetőpontján, önkéntelenül végzett. Megnyugszik. A nagytakarítás vagy éppen brutális találkozás segítségére van, az emeleten hogy újra sajátjának érezze. Azonban nem jelenik meg, csak részleteiben. Már ha egyszer, egyszer csak elfogy, átmegy. Nincs egyedül, tele a gang, mindenkinek a saját látványa domináns. Nem ő azonos, a megnyilatkozó szép kezei. A tárgyakat hol egyértelmű, hol jelenléte nélkül érvényesíti. Egyenrangúan gyors és lassú, ennek megfelelően hangos és halk, adjátok nekem a munka ritmusát és szépségét.

"És mi lesz?" Semmi.