Angyali üdvözlet
Éva
Szólj hozzá!
A szoba mélyén van egy kis orosz város, templommal, piros tornyú városkapuval. Talán templom, talán a szoba mélyén van. Nem az van benne, ez csodapalota, olyan távolságban van. Kicsi és csak egy tornya van. Nem sokat lehet tudni róla, felénk néz a kapuja. Fehér a homlokzata, piros a tornya. Csak ennyit láttam ebben a távolságban. De láttam: ott van, akkor hát - messze - van.
Hát hogy azt mondja, hogy ő nem érti a nőket, olyan vékony a nyakuk és puhák. Még a tárgyakhoz is máshogy érnek. Ezt, ezt nem értem bennetek - megcsípi a hasam. Hogy lehettek ilyen puhák. Mégsem tiltakoztok mindig. Persze, hogy nem, szükségünk van a vastag nyakra, a ránk nehezedő, érthetetlen súlyra. Vagy csak egy pajtásra, egy ilyen édes pofára. Na menjünk, vár a túrótorta!
Tűk között hágott fel a sziklacsúcsra, havas sziklán ment. A tűhegyes, a magas, éles egy pontba ment: ez volt mindennek a teteje. (Innentől már csak lefele.)
A mennyezetről tőrök ereszkednek le, és szeretnek, úgy, ahogy én is szeretlek. A képen kívüli ágyban egyszer meghempergetnek. 2007 vagy 2009.
színtiszta fikció
ahogy fordítom a fejem, nektek jobbra, ez nem az a könyörtelen ritmus
rr.) szelleme kísért. "Mi a címe a könyvnek" "ABC-s könyv, kicsi J." Csöpp kis tündér, a kastély csöpp kis hercegnője, drágaság. Édesség. Mondtam én: ugyanaz az őrült finomság.
Ez nem felhívás osztásra, ez érvényes, izgalmas referencia. Bosch érdekes.
Benned egyébként, Bosch, ha nem ez van: rossznak tükröződöm és érdektelennek. Én vagyok ez vagy te vagy ez? Most én vagyok ez, ahogy érzékelsz. És így, érzékelve érdekelsz. Ez lehetsz te, vagy én vagyok ez? Te vagy ez, nekem szép, engem érzékelsz.
Mondtam, hogy én a fűrészt meg a laminált padlót szeretem, nem értette, hogy mi mit eszünk ezen. "Én a hagyományok embere vagyok. Punciról felszívni a kokaint, aztán lelocsolni pezsgővel." (Én azért, ha ilyet mondok, mégiscsak a szám elém teszem a kezem, de legalább az orrom előtt elemelem.) Én sem úgy értettem. A barkácsműhelyt csak háttérnek szeretem. Bepattantam Dadan mellé a kocsiba, és bevettük a halálkanyart. Tulajdonképpen kevésbé félek a haláltól, mint a hányingertől, de nem vártam el, hogy ezt Dadan megértse. Kettősünk barátságos és valószínűtlen - mondtam neki. Dadan nem ellenkezett. Aztán lettem fegyelmezett és hiteltelen katonalány, "Kiszállsz az ágyból, körülnézel, a száraz geci még a combodon." Csak beletanulok a sok szakításba, kulisszák mögötti baszásba. (Én azért, ha ilyet mondok, mégiscsak a szám elém teszem a kezem, de legalább az orrom előtt elemelem.)
Szeretettel a Szelíd Erőszaknak, Cs-nek (Sz. E.-nek)
Most már az anyád mondja neked, hogy jó vagy, értem, nekem nem hiszed, pedig bennem is az anyád keresed. Sose lesz elég, amit beszélek, nem elég a tanár úr, a tanárnő sem, a komplex apád sem, és az összes pótlása, szegény drágám, a válság - és nem gyógyíthatom-, hogy soha soha nem dícsért meg az a festetlen, puritán, kegyetlen anyád.
Jobb, mint sok más, de nem tudom, mi ez: minden álomban beton- és érzelemrengeteg. Sírva, de kisimulva ébredek. Ez nem szomorúság, mély részvétel az alvásban, a legmélyebb.
F. tanár úr és nagymama (az erőszakosabbik) koncepciós perbe fognak: amit teljesítettem, senkinek nem elég, de főleg alkalmas vagyok farizeusok áldozata lenni. Most nem azér, a nagymama se buta, csak így ketten, az F. tanár úrral - hát, mit mondjak, bornírt egy társaság.
Ismeretlen hétfejű és hét leánygyermekét a görbe boltú sírba eltemette jó, oké, mind a tizenegy fiát is.
"Kilencedik fiam nagyon elegáns, és különös bájjal pillant az asszonyokra. Annyi bájjal, hogy alkalomadtán még engem is megigéz, pedig én tudom: egy nedves szivacs elegendő volna, hogy mindezt a földöntúli fényt arcáról letörölje. A különös azonban, hogy ez az ifjú egyáltalán nem is akar senkit elcsábítani; beérné azzal, hogy egy életen át a kanapén heverve pillantását csak a mennyezetre vesse."
Kilencedik fiam a legvonzóbb. Úgy néz a lányokra, olyan arckifejezéssel, hogy előfordul, hogy még engem is megmozdít, pedig én tudom: egy nedves szivacs elég lenne, hogy ezt a földöntúli fényt letörölje az arcáról. Furcsa viszont, hogy ez a fiam egyáltalán nem is akar senkit elcsábítani, beérné azzal, hogy egy életen át a kanapén heverve a plafont nézze.
"Csak olykor este, ha késői órán hazatérnek valami ünnepélyről, akkor látszik az ilyen arc a tükörben elnyűttnek, duzzadtnak, porosnak, és úgy rémlik, mindenki látta már, és többé alig hordható." Tényleg mindenki látta már, és többé alig hordható.