Norbert az én emberem. A Deutscher Konversationskurs tematikája:

Klímaválság

A magány mint népbetegség

A social media káros hatásai

Betegségek

Kudarc

Elmúlás

Az USÁ-ban, gondolom, feljebb hangolják kicsit a tematikát, de a németekhez még nem tört be a toxikus pozitivitás.

A halott kapcsolatban nincs játék. Ezek szerint ez a kapcsolat élő.

Foglalkoztat a kérdés, hogy hova tűntek a férfiak. Hónapok óta próbálom a német társadalmat feltérképezni. Az élet bizonyos területeiről - és itt most nem a háztartásra gondolok - teljesen kivesztek. És vannak területek (például nyelvtanulás), ahol ott lehetnének, mert ezek nem női tevékenységek, és nem is elnőiesedett tevékenységek, mint például a pedagógia maga, de nem több, mint 3%-ban képviseltetik magukat. Érthetetlen. Nekik nem kell beszélni? Akkor hol vannak? Nemrég elmentem falécet keresni a Holzposslingba, és ott voltak mind. A faáru mintaboltban. Az összes férfi.

A valamiben való reménykedést intenzív terápia váltja fel. Az intenzív terápiát őszinte reménykedés váltja.

Nem szeretem az ünnepeket. Talán az AIDS-es kisfiú anyukája élhetett át ilyen magányt a kilencvenes években, amikor a kisközösség tagjai minden rosszindulattól mentesen, egyenként elfordultak tőle.

Gyerekkoromban a csodámra jártak, összenéztek, ajnároztak, hogy milyen gazdag ennek a gyereknek a szókincse, milyen választékosan fejezi ki magát! Húsz éve meg csak azt kérdezik, ki ez a modoros nő.

Elrontották a majmot cukorral. Most már csak édességet és feldolgozott élelmiszert eszik, hiába kínálják salátával.

„A fegyelemhez fegyelem kell.”

(H.Á.)

Van egy „Értem” elnevezésű Word dokumentum az asztalon.

Azért lakik bennem egy liberális, altruista kisfőnök.

Valószínűleg visszajön a lóhús.

Papával részt vettünk egy meetingen (szerintem ő soha nem tett ilyet az életében), beleolvastam egy korábbi, rossz helyesírással írt jegyzőkönyvbe, ami az eseményeket és viszonyrendszereket pontosan rögzítette, amiben a nevem többször, változatos, de mindig rossz helyesírással szerepelt, majd beleittam a vizébe (szerintem én soha nem tettem ilyet az életemben). A meetingen volt helyem, a projektem versenyképes volt, az apám élt.

Érdemes sokakkal és rendszeresen beszélgetni, mert ilyenkor kiderül, hogy a legspeciálisabb perverziókban is osztozunk valakivel.

Ez a szegény fiú mindent megtesz (például sokat ül és fekszik), hogy ne érezzem magam nyomorult törpének mellette, de a 195 centi az 195 centi.

A podcast címe valami olyasmi volt, hogy Nem vagy egyedül, de a beszélgetés két órája alatt nem derült ki, hogy miért ne lennénk egyedül, tehát utána mindenki úgy érezheti, külön-külön, hogy az egész hallgatóságból csak ő nem érti, mi szól itt az egyedüllét ellen, ezért még jobban egyedül van, mint előtte.