Andrea azt mondja, a mi generációnk nagy feladatot kapott: a szülők nem vállalták a fejlődést. Pontosabban máshonnan fejlődtek máshova, karmikus szempontból önfeledtebben éltek, és most itt maradt nekünk a fejlődés kollektív és individuális feladata, magunkra vagyunk hagyva, láthatóan mindenki keményen dolgozik és sokszor próul jár, egyedül találja magát, főleg, ha nem kezdte el időben a fejlődést, de akkor is, ha időben elkezdte, de ez a sorsa. A szülők generációja örökre gyerek maradt.

Nem tudom, mennyivel jobb egy látszólag önismeretben elmélyedő, valójában nárcisztikus és kínlódó nemzedék, mint egy olyan, amelyik boldog ártatlanságban lázadhatott. Mint sokszor máskor is, most is a lelki szegénység, a szerencse és a kegyelem pártján állok.

(Vajon melyik nemzedék nem érezte, hogy neki kell megoldania a szülők konfliktusát? Mondjuk az 1572-ben születettek? Az F-generáció?) Mégis kinek ne kellene más helyett?