Éreztem eddig is, hogy ijesztő lehetek. De erre én sem gondoltam. Vettem egy nagy lélegzetet, mert egy praktikus kérdéssel fel kellett hívnom V. G.-t. A hangjából rá kellett jönnöm, hogy a telefonszámomat már nem ismeri fel, ezért bemutatkoztam. Velőtrázó üvöltés volt a válasz, azonnal segítségért kiáltott. Talán csak ráesett a lábujjára a vasaló. Megkérdeztem, hogy mi a baj. "Semmi. Nagyon boldog vagyok mostanában."

Pár hónappal ezelőtt, amikor kapcsolatunk virágjában volt (amilyen annak a virága volt), az iskola ajtaján bejövet, megpillantott az aulában. Arcára kiült a jeges rémület. Az ijedséget a felfedezés örömébe, meglepett mosolyba fordította, aztán visszazökkenve a mindennapi közlekedés rutinjába, sikerrel odajött hozzám (lélekben szegénnyel, vele voltam).

Rajtam is úrrá lett a rettegés, hogy ekkora félelmet váltok ki galambból, gerlicéből.

A szoros kapcsolat nem volt minden rejtőzködő feszültségtől mentes. De engem nem vert ki a víz, ha megláttam, ehelyett örültem neki. Ez egyenlőtlenség, bizarr féloldalúság. Előfordul. A riadalom ilyen foka nekem mégis érthetetlen. Van egy-két különleges eset az életemben.