Nem hittem, hogy lehetnek ilyenek a bútorok, bután pislogó modem, ágaskodó nejlonzacskó a nem szűnő sötétben mikor fordult ekkorát? Benne volt az augusztus a januárban, nem láttam. Azóta a tegnap óta nem aludtam, csak háromszor mostam fogat és kétszer ment le a nap. Hogyan ringassam álomba, nem érek még nyugalomba, tévé vagy az altató? Mindig csak felébreszt, mindig könnyben forgat lyukas csónak, csonka család, töröttlábú, gangon alvó hintaló.

Amikor pozitív jelzők felé fordítom magam, ezek baráti körbe utalnak, szó nélkül szeretnek.

A két banános éjszaka komédiája hogy kaphatott ugyanitt helyet? Mert nem volt ez akkor véletlen, ez a tárgytalan, nem rám néző félelem, édesanyám, betegem, összeteszem a két kezem (ha elalszom, vétkezem). Álmodjunk arannyal, ezüsttel, társas perspektívával, és külön, külön, mert még nem merek veled. Lássunk világosat, ne csak éleset, minél tovább, ha lehet, és lehet.

Élesen hasított a térbe, amit hallottam, éreztem az előzményeket. Volt egy csepp (Béres), ami soha, semmi jót nem jelentett, egy életre nyugtalanná tett.

Beleremeg a levegő a jelenvalóba, de a ruhái, a ruhái, ugye, nem változnak meg?

Akkor Lady Butterfly felszállt a teából, és mindannyian megkönnyebbültünk kicsit.

new york-om,

átállatlan bioritmusom,

két banános éjszakám

(fúj) miről álmodik a lány

hogyan lesz most, anyukám?

Tévedtem, hogy szűkszavú biztosság a sorsom, nem, bő lére eresztett ürességem  a létbe vájt folyosót  nekem, a léttel csak kis felületen érintkezem (ha  például kekszet vagy hogyha két banánt eszem). Remélem, ez nem lesz egy emlékezetes este, nem lesz a "két banán estéje", a "két banán éjszakája", csak felejthető félelem. Mindig két kézzel étkezem: az egyikkel a számhoz emelem, a másikkal elveszem, és még mindig összefügg a banánnal a félelem. Nem nőttem ki, mit ettem ma.

De ha éjjel körülnézek, és vaksötétben ébredek, ki kell nyitnom az ablakot az ittlakókra, mert körbe-körbe minden gömbölyű és zárva. Ami nyitva, az valószínűtlen, vagy szintén helyet változtatott. Zárttal álmodom, már biztos, régi állapotot tükröz ez az állapot, de nem az enyémet, hiába haladok benne, ha nem az enyémet. Eldobnám a könnyen szerzett, ragaszkodó szilárdságom, sokkal biztonságosabb az ismert, jól megszokott szorongásom, azt keresem ébren álom, itt van, csak most deformálom.

Ma még csak banánt eszem az utcán és képzeletben táncolok,  ide meg oda rakok, fésülködöm, telefonálok, belemondják, holnap hogyha harcolok, a hajamba nyúl a francia újhullám akkoris, eszter megmutatja, hogy mozogjak, kire nézzek. Övé a látás fölénye, enyém a játék szembeötlő szemtelensége és két lábon járó, kitartó szégyene, hogy mindent felveszek, amit rámdobnak, és mindent elmondok, mindent megeszek, amit a számba adnak, és mindent megoldok, ha elvárnak, megváltoztatnak és gombostűre szúrnak.

Szemkontúrja nélkül veszélytelen macska valaki halszagú bajszát kergette, homorú, domború kedélyállapotban figyelte még egykor, mikor néz ki púpos ablakán a gazda, de elbaszta,  ott maradt az asztal alatt, csíkos vérbe fagyva, önnön bajuszán  járt táncot a romlott szardellapaszta.

Még mindig az asztalt kell megfogni, hogy elhiggyem, hogy itt vagyok, vége az ékezetdiétának, a feladat szerinti nyárnak. Boldogan jönnek, aztán elmennek, most már nem várnak, a koszban is helye van a rendnek, mindennek szép sora, nem tudni, hogy mit sugárzom, de még a csontjaim közül is csokoládét osztok, nekik hoztam. Kakaóporral a homlokomon, kilencven százalékban nemesen ébredek. Olyan ritka, hogy nem a hasamon csúszom, hanem hosszú távon a két lábamon lépdelek.

Olyan nagyon megszerettem,  kosz nélküll fel se ismerem az üvegem, a tubusom, a késem. Azt hittem, hogy úgy majd jobb lesz, de nem törlöm le mégsem. Mindent, amire szemet vetek, szalvétával fogok meg, mert mind szeretem, mind megeszem, le se mosom a kezem,  ha ragyog, fel se ismerem, kosz nélkül nem a kezem.