Tévedtem, hogy szűkszavú biztosság a sorsom, nem, bő lére eresztett ürességem  a létbe vájt folyosót  nekem, a léttel csak kis felületen érintkezem (ha  például kekszet vagy hogyha két banánt eszem). Remélem, ez nem lesz egy emlékezetes este, nem lesz a "két banán estéje", a "két banán éjszakája", csak felejthető félelem. Mindig két kézzel étkezem: az egyikkel a számhoz emelem, a másikkal elveszem, és még mindig összefügg a banánnal a félelem. Nem nőttem ki, mit ettem ma.

De ha éjjel körülnézek, és vaksötétben ébredek, ki kell nyitnom az ablakot az ittlakókra, mert körbe-körbe minden gömbölyű és zárva. Ami nyitva, az valószínűtlen, vagy szintén helyet változtatott. Zárttal álmodom, már biztos, régi állapotot tükröz ez az állapot, de nem az enyémet, hiába haladok benne, ha nem az enyémet. Eldobnám a könnyen szerzett, ragaszkodó szilárdságom, sokkal biztonságosabb az ismert, jól megszokott szorongásom, azt keresem ébren álom, itt van, csak most deformálom.