A teáskanna, bár nem ember, azért itt van velem. Fütyült az előbb, hírt adott a fizikai világról. Elképesztő távolságban van persze ez az előbb.
A teáskanna, bár nem ember, azért itt van velem. Fütyült az előbb, hírt adott a fizikai világról. Elképesztő távolságban van persze ez az előbb.
Hétvégén szétverjük a ketrecet, anélkül, hogy valaha valamit is lefényképeztünk volna benne.
Nem voltak ketrec érzéseink, két és fél év alatt egyszer sem. Az ilyesmit nem lehet erőltetni.
(Virág, még megakadályozhatod!)
Az emelkedő kilencven fokos szöget zár be a talajjal, füves és kavicsos, földes, nekifutok, ezen szaladok fel, és hogy az életemet megmentsem, egy emelkedő tetején billegő, szocialista realista íróasztalba kapaszkodom. Ilyen emelkedőn még lábnyom se marad, én meg egy idegen, ronda és magasan elhelyezett bútorra bíztam az életemet.
Egy felgöngyölítetlen történet: hogy hogyan lett a szeretetből hatalmi harc. (Én a magam részéről nem harcolok.)
Most mindketten bulizhatunk a saját takarónk alatt, ő Blink 182-t hallgathat, én meg tech-house-t, büntetlenül. Ő érvényesítheti kedvére a problémamegoldó képességét, én meg
Pont most. Bekövetkezésétől félek, sejtem is, a mélyülő sejtést pedig magabiztossággal temetem be. A jelen pillanat nem alkalmas a veszteségre. (A szerda, a csütörtök vagy a jövő kedd megalapozottabb lett volna. A napszak sem megfelelő: délelőtt helyett sokkal jobban szeretek délután veszíteni, az erre legalkalmasabb hónapnak pedig a márciust tartom.)
Mégis pont most.
Fel kell bontani Berlint, az elmúlt évet és a személyiségemet. A feladat mérhetetlenül nagynak tűnik most.
A jószívű gyártás nekilátott a munkának, és hellyel kínált maga mellett. Az igazgatói szék fém hajlatán megcsillant a napsugár.
"Hanem azért jó volt ez az együtt töltött 7 év.
Ezt azért tudd, mielőtt itt hagyod az állatokat.
És tudd, hogy itt mindig tárt kapuk várnak, a zellerfejlesztés számára te sohasem leszel fölösleges.
(Halmozódnak a kölcsönök, az adósságok, a gyár tönkremegy. Senki sem törődik a zellerfejlesztőkkel.)"